Negyedik fejezet II.

Sziasztok!

Ebben a késői órában hozom nektek az ígért fejezetet, ami remélem, kárpótol majd titeket az előző, igen rövid, és eseménytelen rész után. Ugyanis ez a fél önmagában olyan hosszú, mint a többi, egyben kirakott fejezetem, és a párbeszéd is sokkal több benne. :)
Ismét szeretnék köszönetet mondani a plusz egy feliratkozómnak, a kommentelőknek, a cseréknek, és a azoknak is, akiktől valamilyen díjat kaptam. Nagyon örülök - még mindig, töretlenül -, hogy itt vagytok! <3
Ja, és mielőtt jó olvasást kívánnék nektek, ünnepélyesen is megkérnem Laurent, hogy ha lehet, ne öljön meg a fejezet eleje miatt. Akkor már inkább benne vagyok egy elbeszélgetésben. De ha másért nem is, akkor a történet befejezése érdekében hagyj életben, pls! :D
Na, és akkor most mondom, hogy jó olvasást!

Ölel mindenkit, Thea Quincey

__________________________________________________________________________________

~Negyedik fejezet II.~

    Persze megpróbálhatom elhitetni magammal, hogy ez csak valami vicc, esetleg rémálmom van, de kénytelen vagyok belenyugodni, hogy a szemem nem csal. Ahogy az orrom sem - ilyen büdöset ugyanis az életben nem lehet álmodni: alkohol, hányás, és lábizzadtság szaga keveredik egymással a kocsiban. Máris elment az étvágyam. Az orromat is majdnem befogom, de szerencsére sikerül leküzdenem a késztetést. Katniss és Peeta épp akkor állnak fel az asztaltól, amikor közelebb sétálok, és együtt megpróbálják felemelni a székről a saját hányásában fetrengő Haymitch-et. Nem kellene meglepődnöm ezen, hiszen a Tizenkettedikben mindenki tisztában van vele, hogy Haymitch az alkohol megszállottja, na de ki a franc képes arra, hogy röpke egy óra alatt így leigya magát? Bár ki tudja, előtte mennyit ivott…

    - Ez egyszerűen felháborító! – sipítozza Effie, az arca pedig torz alakot ölt az undortól, miközben kelletlenül eltolja magától a tányérját.

    - A történelem megismétli önmagát – sóhajtja Katniss. Olyan képet vág, mint aki minden egyes nap eljátssza ugyanezt, újra és újra, amíg végül bele nem fárad. De valahogy nem tudom róla elképzelni, hogy csak úgy önszántából gondját viseli a volt mentorának. Peeta valami mosolyfélét erőltet magára, és megpróbálja elviccelni a dolgot:

    - A régi szép idők, ugye? – mondja, ám Katniss-től csak egy szúrós pillantást kap válaszul. Nagy nehezen kikotorják a Haymitch-et abból az undormányból, amit maga után hagyott, és vonszolni kezdik az ajtó felé. – Elnézést, egy perc, és jövünk.

    Elgondolkodva nézek utánuk, egészen addig, amíg be nem záródik a vagon ajtaja. Mire visszafordulok, már el is lepik az asztalt a Kapitólium szolgálói, és csendben takarítják fel a hányást róla, meg a padlóról. Kinyitnak néhány ablakot, új terítőt, meg tányérokat hoznak, teli étellel, és még valami spray-t is fújnak a levegőbe, amitől majdhogynem azonnal friss, virágillat lesz az étkezőkocsiban. Mindezt az asztal mellett állva várom meg, majd amikor elmennek, én is leülök az egyik székre, mégpedig arra, amelyik legtávolabb van attól a helytől, ahol Haymitch ült néhány perccel ezelőtt, így éppen a körzettársammal kerülök szembe. Kifejezéstelen arccal nézek fel Jedikiah-ra, aki erre úgy mosolyog rám, mintha régi haverok lennénk, vagy mi a fene. Megemelem a szemöldököm, olyan lenézően, ahogy csak tudom, mire ő ugyanígy tesz, csak sokkal barátságosabban. Akármit is tett értem az Aratáson ez a srác, most ünnepélyesen hülyének titulálom.

    - Nekem teljesen elment az étvágyam, de ti egyetek csak nyugodtan, gyerekek – mondja Effie, kivételesen normális hangnemben. Sőt, még ránk is mosolyog, mondhatni kedvesen. – Én a fülkémben leszek, amíg nem kezdődik az összefoglaló. – Azzal feláll, és eltipeg az ízléstelen magassarkújában.

    Oké, talán tévedtem abban, hogy elment az étvágyam, ugyanis a rengeteg kaja láttán rögtön összefut a nyál a számban, és úgy érzem, mindet megakarom kóstolni. Noha magam is tudom, hogy ez teljességgel lehetetlen, annyi minden van itt. Háromféle sajtkrémlevesből válogathatunk – rájövök, hogy ezek közül az egyik árasztotta magából azt az izzadtsághoz hasonló szagot, nem pedig Haymitch lába -, amiknek a tetején ropogós golyócskák úszkálnak, és rettenetesen finomak. A húsok közül alig tudok választani, annyira gusztusosan néz ki mind, így a végén két különböző szelet, ezekhez pedig egy adag párolt zöldség is kerül a tányéromra. Mindenből csak egy kicsit szedek, mert tudom, hogy az én kevés mennyiségű ételhez szokott gyomrom nem bírná sokáig, és semmiképp sem szeretném az iszákos mentorunkhoz hasonlóan végezni.

    Éppen a desszertemért nyúlok – hideg fagylalt, gyönyörűen vöröslő meggyekkel a tetején -, amikor Katniss és Peeta csatlakoznak hozzánk. Mindketten elég világfájdalmas fejet vágnak, csak amíg Peeta próbálja leplezni ezt a kedves mosolyával és egy bocsánatkéréssel, addig Katniss-t feltehetően nem érdekli a jelenlétünk. Úgy vágja le magát az egyik székre, mintha egy zsák krumpli lenne.

    - Csak legyünk túl rajta – mormogja az orra alatt.

    - Micsodán? – szólal meg Jedikiah, aztán a szájába töm egy nagy falat csokis süteményt.

    - Katniss arra gondolt, hogy adnánk nektek néhány tanácsot, amit majd a Viadalon hasznosíthattok. Mint tudjátok, idén vagyunk először mentorok, de igyekszünk mindenben segíteni titeket – magyarázza Peeta komoly arckifejezéssel. Szőke haja minduntalan a homlokába hullik, őt azonban egyáltalán nem zavarja. Ahogy nézem beszéd közben, észreveszem, hogy mennyivel idősebbnek is tűnik most a valódi koránál. Jedikiah egy évvel felette járt a suliban, mégis sokkal fiatalabbnak néz ki a bozontos, sötétbarna hajával, és azzal az idióta mosollyal a képén. Akárcsak egy igazi gyerek. Kíváncsi vagyok, vajon ért-e valamihez az indokolatlan vigyorgáson kívül. Nagyon remélem, hogy nem. – Neked is megfelel, Daniela?

    - Tessék? – kapom fel a fejem a nevem hallatán. Talán lemaradtam valamiről?

    Peeta szólásra nyitja a száját, de végül nem az ő hangján érkezik hozzám a válasz.

    - Arról beszéltünk, hogy jó lesz-e, ha Katniss téged, Peeta pedig engem mentorál – mosolyog rám újra a körzettársam. – Tudod, a nemekre való tekintettel.

    - Ez hülyeség – bukik ki belőlem, és azonnal meg is bánom, hogy megszólaltam. A többiek tágra nyílt szemekkel bámulnak rám, legfőképp Katniss. Magam sem tudom, mi ütött belém, viszont továbbra sem tudom befogni. Olyan, mintha nem is én mondanám ki a következő szavakat. – Én Peetával akarok készülni.

    Legszívesebben elsüllyednék, vagy kiugranék a több száz kilométer per órával száguldó vonatból, annyira szégyellem magam, mikor rájövök, mit is mondtam az imént. Ha még azt se tudom kontrollálni, miket beszélek, hogy fogom én túlélni az Arénát?

    - Talán nem a legpraktikusabb, de legyen, ha mindenkinek jó így.

   - Nekem nyolc – feleli Katniss. Nem igazán ismerem ezt a lányt, fogalmam sincs, milyen az, amikor jó kedve van, de ma mintha kifejezetten rossz kedvében lenne, főleg, mióta visszajöttek Haymitch-től. Csak bámul maga elé, közben a tányérján lévő érintetlen ételt turkálja, a villája pedig kellemetlen, csikorgó hangokat ad ki, ahogy a porcelánhoz ér.

    Ezután Peetával mindketten Jedikiah-hoz fordulunk. A mosoly lefagyott az arcáról, úgy tűnik, nagyon gondolkodik, azonban ugyanolyan magabiztosnak tűnik, mint eddig. Valami piszkál odabentről, a pulzusommal és a gyomrommal szórakozik, ami miatt azt kívánom, bárcsak Jedikiah is beleegyezne ebbe a felállásba.

    - Oké, felőlem – mondja ki a döntését, és újra széles mosolyra húzódik a szája. Nem emlékszem rá, hogy a hatalmas sóhajtást, ami ezután elhagyja a számat, csak képzelem-e.

***

    Amíg Peeta befejezi a vacsoráját, én meg Jedikiah különféle gyümölcsöket kóstolgatunk, és Katniss is elfogyaszt valamennyit az ő adagjából. Eközben persze a mentoraink olyan tanácsokkal bombáznak minket, mint: „Keress vizet!”; „Ne gyújts tüzet!”; „Húzz el a Bőségszarutól!”. Avagy amiket egy ép eszű ember magától is kitalál, miután volt szerencséje végignézni néhány Viadalt az eddigi életében. Úgy döntünk, hogy szeretnénk külön készülni – vagyis én döntök így, mert Jedikiah egy ideig erősködik, hogy csináljuk együtt a kiképzést -, ezért nem esik szó arról, hogy melyikünk mihez ért. Ezt majd négyszemközt beszéljük meg a mentorainkkal.

    Hamarosan Effie jön értünk, hogy fáradjunk át egy másik kabinba, ahol mind letelepszünk egy hatalmas tévé elé, és végignézzük az Aratás összefoglalóját. Az adás közben nem figyelek senki és semmi másra, csakis az óriási képernyőre. Az Első Körzet kiválasztottjai elég veszélyesnek tűnnek, főként a lánynak van nagyon ádáz tekintete. Szabályszerűen átfúrja vele a képernyőt. Természetesen mindketten önként jelentkeznek, csakúgy, mint a Második Körzetbeliek. Hiába, a Hivatásos körzetekben így szokás, még az idei év hülye szabálya ellenére is. Képtelen vagyok az összes gyerek nevét és arcát az emlékezetembe vésni, akármennyire is próbálom, de a Hatodik Körzetből mégis csak megjegyzek egy Roshen nevű lányt, aki csupán tűzvörös hajával tűnik ki a mezőnyből. A következő, Hetedik Körzetből érkező csajt is elég nehéz elfelejteni, ugyanis annyira megijed a neve hallatán, hogy látszólag teljesen földbe gyökerezik a lába, és végül két Békeőrnek kell felrángatnia a színpadra, miközben ő össze-vissza sikoltozik. Most rendkívül örülök neki, hogy én nem tettem meg ugyanezt. Nemsokára a Tizenkettedik jön, nekem pedig újra át kell élnem azt a borzalmat. Látom Kosette kisírt, álszent képét, meg magamat is, ahogy eleinte totál leblokkolva állok a tömeg közepén. Egyedül az nyugtat, hogy ezután úgy tűnik, mintha összeszedném magam, és sikerül magabiztosan felvonulnom a színpadra. Még a vérző tenyeremből sem látszik semmi.

***

    A hajamat törölgetve lépek ki a fürdőből, amikor halk, de határozott kopogást hallok az ajtó túloldaláról. Nagyon remélem, hogy nem Effie-nek van valami – csak számára - oltárian fontos mondanivalója, mert már túl fáradt vagyok ahhoz, hogy a sipítozását hallgassam, bármilyen kedves is volt a vacsoránál. Jó lenne, ha végre ágyba bújhatnék, most, hogy már lezuhanyoztam ebben az ultramodern fürdőszobában.

    Mikor azonban kinyitom az ajtót, meglepetésként ér, hogy nem az ezüsthajú nőszemély áll velem szemben. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy kellemeset csalódtam-e, vagy sem. Talán mindkettő.

    - Mit akarsz? – kérdezem a körzettársamat egy értetlen pillantás kíséretében. Megemeli a karját, és csak ekkor veszem észre, hogy nem üres kézzel jött.

    - Hoztam kötszert, hogy elláthasd a sebeidet – mosolyog rám, ma már ki tudja, hányadszor, egy elsősegély dobozt tartva.

    - Ha kellett volna kötszert, kerestem volna magamnak.

    - Csak segíteni szeretnék.

    - Nem kértem, úgyhogy akár mehetsz is – vetem oda neki, és megpróbálom rácsapni az ajtót – nem sok sikerrel.

    - Most komolyan! Hagyd, hogy segítsek! – könyörög a fiú.

  - Te hülyének nézel engem? – kérdezem felháborodva, miközben tovább kínlódom az ajtó becsukásával.

    - Egyáltalán nem. – Végül feladom, és elengedem a kilincset.

    - Akkor meg mit keresel még itt mindig?

    - Igazság szerint, nekem is szükségem lenne a te segítségedre – villant rám egy félmosolyt. Mi a francot akar tőlem ez a gyerek?

  - Nekem nincs szükségem a tiédre – pontosítok, ahelyett, hogy a mondanivalója lényegére kérdeznék rá. Mondjuk ez nem is szükséges, mert felém nyújtja az egyik kezét, és akkor leesik a dolog.

    - Megvágtam magam keresgélés közben. És én veled ellentétben nem vagyok olyan ügyes, hogy el tudom látni a saját sebem.

    - Kérj meg valaki mást – Megint a kilincsért nyúlok. - Van egy csomó kapitóliumi szolgálólány, akik biztos szívesen kötözgetik neked a bibis ujjadat. Ha szerencséd van, még puszit is kapsz rá - mondom neki, mire gúnyos mosolyra görbül a szám széle.

    - Nagyon vicces. Komolyan kérlek, hogy segíts, Dana. – Mélyen beszívom a vonat virágillatú levegőjét, aztán hangosan kifújom. Ezt a kölyköt se lehet lerázni egykönnyen, ráadásul tényleg komolyan hangzik, amit mond. Szélesre tárom az ajtót, és a kezemmel beinvitálom Jedikiah-t.

    - De ha még egyszer Danának mersz hívni, páros lábbal rúglak ki innen – fenyegetem meg, mintha valóban kitudnék rúgni páros lábbal bárhonnan is egy tőlem sokkal nagyobb és erősebb fiút.

    Némán ülünk az ágyam szélén, és még úgy is érzem a körzettársam átható mosolyát, hogy közben rá sem nézek. Csendben nyúlok a fertőtlenítőért, aztán a gézt keresem meg az elsősegély dobozból, amivel bekötözhetem a szabó fiának kezét. Basszus, Dana, hogy te mekkora egy idióta vagy! Kötözöd. A szabó. Fiának. A kezét. A szabó fiáét. Akinek – ebben biztos vagyok -, számtalanszor kellett már ellátni a saját, szúrt sebeit, és akár a szüleiét is.  Hogy is vehettem én be ezt a süket dumát?

    - Jól van, Jedikiah – nézek mélyen a szemébe. – Elárulnád nekem, hogy mégis mekkora hülyének nézel te engem? – A hangom nyugodt, pedig én magam egyáltalán nem vagyok az.

    - Nem tudtalak átvágni, mi? – vigyorog mindent tudóan.

    - Hát nem – felelem határozottan. Nem akarom azt sugározni, hogy „de, rohadtul át tudtál vágni”. – És ha már annyira haverkodni akarsz, akkor legyünk egymással őszinték. Én őszintén bevallom neked, hogy semmi kedvem hozzád, és csak azért ülünk most itt, mert azt hittem, hogy így majd lekopsz rólam. – Remélem nem sejti, hogy a „semmi kedvem hozzád” részen kívül minden szavam szemen szedett hazugság. – Most te jössz. Miért nem hagytál békén, mikor szépen kértem?

    - Talán, mert egyszer sem kérted szépen.

  - Szórakozhatunk még egy ideig, úgyis ráérünk most, hogy halálra vagyunk ítélve. Viszont ha gondolod, el is mondhatod, mit akarsz tőlem.

Jedikiah szórakozottan sóhajt egyet.

    - A szövetségesed szeretnék lenni.

Negyedik fejezet I.

Sziasztok!

Ééés itt is van az új rész, amit persze megint nem sikerült a tervezett időben hoznom, de hát ha egyszer közbeszólt az élet, akkor közbeszólt. Beteg is voltam egy jó két és fél hétig, és személyes okok miatt sem tudtam igazán ráhangolódni a történetre, viszont ez itt nem a sírás helye, szóval be is fejezem, még mielőtt elkezdeném mesélni az élettörténetem. Azért remélem, még nem utáltok nagyon. Most úgy néz ki, hogy minden újra sínen megy Thea háza táján, és így remélhetőleg a egy-két hetes határidőmet is képes leszek betartani. Hjaj, borzasztó, hogy állandóan erről kell beszélnem.
Ezért is, ejtek inkább pár szót az aktuális fejezetről, ami még így is csak az egyik fele a negyedik résznek. Nem lesz a legizgalmasabb, az biztos, de a második féllel igyekszem majd kárpótolni titeket mindenért, még ezen a hétvégén.
Szeretném megint megköszönni, hogy kommenteltetek az előző fejezethez, annyira jól esik tényleg, hogy vannak, akik időt szánnak a történetemre. :) Na meg, ezer hála és millió virtuális ölelés illeti a drága Do_Payne-t, aki csodálatos trailert készített a bloghoz! Nekem eszméletlenül tetszik, de lessétek meg ti is a szövegelésem alatt található linken. ;) Még egyszer köszönöm neki! :)<3

Blogtrailer

Jó olvasást!

Ölel mindenkit, Thea Quincey

__________________________________________________________________________________

~Negyedik fejezet I.~

   

    Felszállunk a vonatra, én pedig észre sem veszem, hogy elindulunk, amíg Effie beljebb nem lökdös az egyik kocsiba, és meg nem látom az ablakon keresztül a pályaudvar gyorsaságtól elmosódó körvonalait. Még mindig letargikus hangulatban vagyok, ezért nem kezdek el bámészkodni mindenfelé, inkább csak kiszúrok magamnak egy pontot. Jó, azt meg kell hagyni, hogy a vonat belseje a maga módján igenis gyönyörű – már az a része, amit látok -, viszont jelen pillanatban nagyon nem tud érdekelni, hogy a csipketerítős asztal, amivel már lassan két perce szemezek, mahagóni-e vagy tölgy, és hogy van-e belőle esetleg több is a szerelvényen. De nagyon jó bámulni.
    Annyira, hogy csak félig-meddig figyelek oda, amikor Effie földöntúli hangon kiselőadást tart nekünk a hamarosan megejtendő vacsoráról, meg ilyen-olyan illemszabályokról, amiket már csak azért sem érdemes meghallgatni, mert úgy kezdi: „Örülnék, ha betartanátok…”. Kit érdekel, hogy ez a nő minek örül? Miután ezeket felsorolta, csacsog még valamit arról, hogy hozzuk rendbe magunkat, és öltözzünk fel szépen, a külön nekünk fenntartott kabinban és a hozzá tartozó fürdőszobában mindent megtalálunk – persze ezt ő nem ilyen röviden és tömören fogalmazza meg.
    - Most pedig megmutatom a szobáitokat! – visítja, de mintha egy másik világból érkezne hozzám a hangja. Ezután mindenkit egy másik kocsiba terel, tehát kénytelen vagyok elszakítani a tekintetem az új barátomtól, Asztalkától, és magam elé bámulva követni a kísérőnket egészen az újdonsült szobám ajtajáig. – Ne feledjétek, egy óra múlva vacsora!
    Pillanatok múlva óriási robajjal vágódik be mögöttem az ajtó, pedig nem is emlékszem, hogy erősen csaptam be magam után. Hirtelen felerősödik még a legapróbb nesz is, és rájövök, hogy minden, amit eddig olyan tompán észleltem, és másvilágról jövőnek tituláltam, az én saját valóságom volt. Ez a borzalmas, áruló valóság.
    Ledobom magam a szoba közepén terjeszkedő, hatalmas ágyra, miközben igyekszem arra gondolni, hogy ne gondoljak semmire. Nem akarom, hogy eszembe jusson az Aratás, a búcsúzás, a családom, vagy bármi, ami az otthonommal kapcsolatos, de legfőképp Kosette alakját akarom kiűzni a fejemből. Jelenleg bármit megadnék, csakhogy a bennem kavargó rengeteg érzés, és kép eltűnjön örökre, a helyét pedig végtelen üresség vegye át. Azonban hiába szorítom össze a szemem, hiába bújok egy hófehér, bolyhos párna mögé, az emlékek csak nem akarnak továbbállni, hogy helyettem mást kínozzanak. Inkább minduntalan a gondolataimba férkőznek, sündörögnek körülöttem, mint az éhes vadállatok, akik a megfelelő pillanatra várnak, hogy végre lecsaphassanak meggyengült áldozatukra. Aztán rám rontanak, nekem pedig nincs hová menekülnöm.
    - Na, jól van, Daniela, elég az önsajnáltatásból – mormogom magamnak. Ennek így semmi, de tényleg rohadtul semmi értelme. Bujdokolhatok itt akármeddig, ettől viszont nem fog megváltozni a jelen, az időt pedig nem tekerhetem vissza. Az lesz a legjobb, ha most rögtön tudomásul veszem, hogy baromira kicseszett velem az élet. Mégpedig ehhez a legjobb barátnőm segítségét kérte. Jobban mondva a személyét, akit egykoron így neveztem. De túl kell lépnem ezen, bármennyire is fájdalmas. Pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy növeljem a túlélési esélyeimet, ahogy csak lehet. Mert valljuk be, azok nem túl jók. Ez színtiszta statisztika. Mivel a Tizenkettedikből származom, bérelt helyem van a vérfürdő áldozatait felszedő légpárnáson. Épp ezért nem bőghetek itt, egy ronda párnába dugva a fejem, mint valami pisis óvodás, maximum akkor, ha öngyilkos szeretnék lenni. Márpedig én nem szeretnék az lenni. Élni akarok. És különben is, megfogadtam, hogy többet nem sírok.
    Első lépésként az antibőgőmasinák esélynövelő létráján, feltápászkodom az ágyról, és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Ahogy belépek, kellemes barack illat csapja meg az orrom és hűs levegő kezdi csiklandozni az arcomat. A vonat egyik apró ablaka résnyire nyitva van. A helyiség egyébként makulátlanul tiszta, nem olyan, mint a mi fürdőnek kinevezett kis szobánk, ahol mindent belep a szénpor. Ráadásul soha életemben nem láttam még ilyen modern eszközöket: a zuhanyzó, amellett, hogy vakítóan fénylő, rozsdamentes fémből készült, legalább két tucat funkciót ígér a használójának, a csaphoz pedig hozzá sem kell nyúlnom, mert ha alá teszem a kezem, máris megindul belőle a kristálytiszta, langyos víz. Először rettenetesen csíp, ahogy a víz hozzáér a tenyeremen lévő sebekhez, még szappan nélkül is, de tudom, hogy muszáj kitisztítanom őket. Szerencsére nem kell törülközőt használnom, mert a mosdókagyló mellé felszereltek egy berendezést, ami másodpercek alatt felszárítja a vizet a kezemről.
    Jobban szemügyre veszem a körmöm okozta vékony sebeket: egy kicsit még mindig szivárog belőlük a vér. Viszont megállapítom, hogy ehhez képest nem is annyira mélyek. Nem tudom, van-e itt valami, amivel be tudnám kötözni, de nem is nagyon erőltetem meg magam, hogy találjak kötszert, esetleg fertőtlenítőt. Otthon is csak a súlyosabb vágásokat, horzsolásokat láttuk el ilyen módon – drága dolog a gyógyszer, valamint a géz -, és lám, még mindig élek! Majd begyógyul ez is magától. Hogy ki látja meg? Innentől kezdve erre is magasról teszek.

***

    A ruháknak külön kis helyiséget rendeztek be, és amellett, hogy annyi cuccal pakolták tele, amennyit még életemben nem láttam, még egy hatalmas egész alakos tükör, és egy többszemélyes puff helyet kapott. Hangulatos, meg minden, de ha jobban belegondolok, oltári nagy pocséklás. Ezek a kapitóliumi népek még utazni is luxus körülmények között utaznak, miközben otthon egyesek örülnek, ha kétnaponta ehetnek egy-egy száraz kenyérszeletet. Valamiért nem lepődöm meg ezen.
    Persze nem csak rossz oldala van ennek a rengeteg ruhának. Ugyanis minden egyes darab más-más stílust képvisel, így szabadon választhatok, nem kell beleerőszakolnom magam egy olyan tipikus, fővárosiaknak való csilivili ruhácskába, mint amilyeneket Effie hord állandóan az Aratásokon, meg az a rendkívül undorító nő, Gravidia Stellmenson, aki a híreket mondja a tévében azokkal a csicsás műszempilláival. Komolyan, tavaly az egyik adásban minden szál szempillájára egy miniatűr lepke volt ragasztva, Camillával meg a hasunkat fogva röhögtünk, mert alig tudott pislogni a szemhéját húzó súlytól. Szánalmas akárcsak a többi hozzá hasonló.
    Kiakasztok néhány egyszerűbb darabot a szekrényből, és örömmel szabadulok meg végre a halványkék förtelemtől, ami eddig volt rajtam. Csak ledobom a hátam mögött lévő lila puffra, majd sorsára hagyom, ugyanis legkevésbé sem érdekel, mi lesz a sorsa. Ez az egy dolog biztos nem fog hiányozni, úgyhogy felőlem ki is hajíthatják a kukába, én aztán nem fogom felróni senkinek. Sőt, még talán meg is köszönném az illetőnek.
    A karórámat azonban magamon hagyom, attól semmi pénzért nem válnék meg. Egyrészt azért, mert világ életemben függtem az időtől, de rettenetesen, szinte egy percig sem bírom ki, ha nincs a közelemben egy eszköz, amin megnézhetem, hány óra is van pontosan. Ez az ékszer pedig különösen sokat jelent nekem. Nem igazán tudom, hogy miért, nem családi ereklye, vagy ilyesmi, csak egy ócska óra, amit apa szerzett nekem a Zugból, mikor tönkrement az anyáé, amit addig hordtam. Nem volt drága, senkinek se kellett már rajtam kívül ez kopott vacak – illetve apa így mesélte. Mellesleg ez az egyetlen jó emlékem, ami a körzet feketepiacához kötődik.

***

    Lassan letelik az egy óra, és mivel semmi kedvem Effie idióta sípolását hallgatnom, amiért késtem, meg amúgy sincs nagyon mit csinálnom azon kívül, hogy fekszem, és a plafont bámulom, úgy döntök, hogy elindulok az étkezőkocsiba. Egy darabig próbáltam kitalálni, hogy milyen taktikát kövessek majd a Viadalon és az azt megelőző felkészülés alatt, de minden hiába. Nem tudok túljutni azon az egészen aprócska bökkenőn, hogy egy fegyverhez sem konyítok kifejezetten. Jó, otthon apa megtanított ilyen-olyan okokból pár béna fogásra, és a célzást is gyakoroltam, viszont még sosem dobáltam élő, mozgó célpontra azt a három szem vajkést, amit a konyhaszekrény egyik eldugott sarkában találtunk meg évekkel ezelőtt, hogy végérvényesen véget vethessünk a rendkívül poros szenvedéseiknek. Gondolom, a Hivatásosak és a többi kiválasztott sem fog piros köröket rajzolni az arcára, aztán meg mozdulatlanul megállni előttem azzal a szöveggel, hogy: „Hé, nézd! Ide kell céloznod!”
    Kitámolygok a fülkémből, és végül még a helyes irányt is sikerül megtalálnom – először ugyanis rossz irányba indulok el, és a vonat utolsó vagonjában kötök ki. Útközben a gyomrom hatalmasat kordul, szóval most sem állok meg sehol, hogy gyönyörködhessek ebben az óriási, drága anyagokból készült pénzkidobásban. Alig várom, hogy végre ehessek valamit, így megszaporázom a lépteimet, hogy minél hamarabb elérjem az úti célom. Amikor azonban kinyílik előttem az étkezőkocsi automatikusan működő ajtaja, és megpillantom az asztalnál ülő társaságot, egyszerűen nem akarok hinni a saját szememnek.

Harmadik fejezet

Sziasztok!

Ismét csak bocsánatkéréssel tartozom nektek, amiért az ígérthez képest később érkezett a rész. Az most nem tartozik ide, hogy miért alakult így, de az elmúlt hét után úgy döntöttem, nem fogok magamnak határidőt szabni. Sajnos úgy sem vagyok képes betartani a suli és más egyéb mellett, hogy napra pontosan hozzam nektek a részeket, viszont igyekszem majd minden héten kitenni egy-egy új fejezetet. Néha talán hiába való lesz ez az igyekezet, de mindenképpen szeretnék némiképp igényes munkát kiadni a kezeim közül, ugyanis nagyon fontos nekem ez a történet, és ti is megérdemlitek (na meg rettentően maximalista vagyok...)! Most is szeretném nektek megköszönni, hogy kommenteltetek az előző fejezethez, és plusz feliratkozókkal is bővült a csapat, amiért eszméletlenül hálás vagyok! :) Szerintem mondanom sem kell, hogy ti vagytok a legjobbak! <3
Emellett még szeretném "bejelenteni", hogy készítettem a blognak egy Facebook oldalt, ahol ezentúl követhetitek a készülő fejezetek állapotát, olvashattok majd idézetek a történetből, stb... És akár még Instagramon is tetten érhettek néha egy-egy gondolatfoszlányt az Önmagunk árnyékaiból az alábbi linkeken:

Facebook oldal ; Instagram

Jó olvasást! :)

Ölel mindenkit, Thea Quincey

__________________________________________________________________________________

~Harmadik fejezet~

    Egyszer már elvesztettem a bizalmamat az emberekben. Majdnem pontosan két és fél éve már annak, hogy rájöttem, mennyire naiv voltam, és hogy mekkora hibát is követtem el ezzel. Akkor úgy éreztem, soha sem leszek képes újra megbízni bárkiben is, de a családom és Kosette segítségével sikerült túltennem magam az eseten. Időbe telt, és meg is változtam ez idő alatt, viszont tudtam, hogy vannak emberek, akik minden körülmények között mellettem állnak és szeretnek. Szerintem mondanom sem kell, hogy óriásit tévedtem.
    Abban az istenverte pillanatban, amikor meghallottam a nevemet, egy világ omlott össze bennem. Újra. Csak pár másodperce történt, én azonban máris úgy érzem, mintha évek óta itt állnék, miközben a sors újra meg újra a képembe röhög. Nem akarom elhinni, hogy elárult.
    Pedig megtette. Az egyetlen, legjobb barátnőm, Kosette Westwood, akinek feltett célja volt, hogy akár a saját kárára is, de segítsen az embereken, ahogy csak tud, most hátba szúrt, és kegyetlenül megforgatta bennem a tőrt. Bennem, a tulajdon barátnőjében. És még van képe sírni hozzá.
    Csak akkor veszem észre, hogy egész testemben remegek, amikor megteszem az első lépést a színpad felé. Egy pillanatra megállok, megpróbálok uralkodni magamon, és lenyelni a könnyeimet, amik mindenáron utat szeretnének törni maguknak. Úgy érzem, ettől a remegésem is csillapodik egy kicsit, így némiképp magabiztosabban tudok elindulni az emberek alkotta, keskeny kis folyosón. Ahogy elhaladok előttük, rengeteg érzést látok az arcukon átsuhanni: a legtöbben megkönnyebbültek, hogy megúszták a Viadalt, azonban akadnak olyanok is, akik még mindig félnek. Egyesek szeméből pedig elemi erővel árad az irántam érzett szánalom. Ők ismernek engem, tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy Kosette-tel milyen közel is álltunk egymáshoz. De én nem akarom, hogy szánjanak. Magabiztosnak és erősnek akarok tűnni, nem holmi szánalmas kislánynak, akinek a legjobb barátnője mondta ki a halálos ítéletét. Ráadásul hogyan is érthetnék meg azt, amit most érzek, mégis hogyan? Azt hiszem, inkább ők a szánalmasak, nem pedig én.
    Hamarosan a színpadra vezető lépcsőhöz érek, a lábaimat lassan és megfontoltan pakolom egymás után, nehogy elessek. Bármilyen vihar is dúl most a lelkemben, magamra erőltetem a már jól begyakorolt pókerarcomat, így remélhetőleg sem Kosette, sem más nem látja a fájdalmamat. Mikor felérek, és meglátom Effie Trinketet, ahogy kecsesnek szánt kézmozdulatokkal, affektálva közelebb hív, mellette pedig Kosette zokog még mindig némán, a keserű bánatot felváltja bennem a mérhetetlen harag és az undor. Összeszorul az öklöm, ahogy hirtelen elönt a düh, és hamarosan megérzem, hogy a körmeim a tenyerembe vájnak. Érzem, ahogy vért fakasztanak, azonban hiába fáj, nem enyhítek a szorításomon. Most nem ordíthatok, bőghetek vagy kapálózhatok mérgemben; nem futhatok el a világ elől, mert fáj a barátnőm árulása; nem eshetek neki az idióta Effie-nek, sem pedig Kosette-nek, akármennyire is vágyom arra, hogy megtehessem. Inkább magamnak okozok fájdalmat, hogy lehiggadjak egy kicsit, mielőtt bármi hülyeséget követnék el ország-világ előtt. Oda állok a bugyután mosolygó Effie mellé, aztán kifejezéstelen arccal bámulok magam elé.
    - Nos, akkor következzenek az urak! – rikoltja a mikrofonjába az ezüsthajú. A fiúk gömbjéhez lép, gondosan kimanikűrözött kezét a szája elé teszi, amíg gondolkodik. Már ha tud egyáltalán gondolkodni ez a nő. Hirtelen, mint aki megvilágosodott, elkezd körözni a mancsaival az üveggömb fölött, aztán gyors mozdulattal leveszi az egyik cetlit a halom tetejéről, ahelyett, hogy előtte alaposan megkeverné, mint ahogyan szokta. Tyűha, micsoda újítások…
    - Ewan Keller! – hangzik fel a név. Ismerősen cseng, de nem igazán tudom archoz kötni. Valami kereskedő fia lehet, ugyanis a belvárosban van egy kis üzlet, amire hatalmas, ocsmány zöld betűkkel van felírva, hogy ’Keller’s’. Hentes, vagy talán zöldséges az apja? Nem mintha érdekelne, kicsoda a srác, úgyse lesz hozzá semmi közöm.
    Egy piszkosszőke hajú, jó erőben lévő fiú előtt nyílik meg a tömeg, ami csak erősíti a feltevésemet a kilétét illetően. Azért a Tizenkettedikben nem mindenkinek – azaz nagyon keveseknek – adatik meg, hogy ennyire jól táplált legyen. Ewan határozott léptekkel jön fel a színpadra, egyáltalán nem fél, lerí róla, hogy már napokkal, esetleg hetekkel ezelőtt, a nagy bejelentéskor tudta, hogy kit fog szólítani, ha őt húzzák. Mindenesetre nagyon biztos a dolgában. Ahogy felér az emelvényre, Effie rögtön az orra alá dugja a mikrofont, anélkül, hogy bármit is mondana vagy kérdezne. Ewannek nem is kell több, azonnal megszólal:
    - A másik kiválasztott legyen… – elnyújtja az utolsó szót, szerintem szándékosan. A kölyök ért a feszültségkeltéshez. – Jedikiah Miller!
    Ewannel ellentétben őt igenis ismerem. Noha nem személyesen, de azért tudok róla egyet, s mást. Például, hogy a családjáé a körzet egyetlen szabókereskedése - az anyja és az apja varrják a polgármester ruháit -, hogy viszonylag csendes srác, de ehhez képest elég sok barátja van a suliban. És hogy Kosette, aki a legjobb barátnőm volt, három kerek évig fülig szerelmes volt belé. Most azt kívánom, bárcsak jelentene neki még valamit a fiú.
    Jedikiah meglepően nyugodtan sétál fel a tribünre. Talán idősebb nálam két évvel, és talán fogalmam sincs, milyen a személyisége, de akkor is váratlanul ér a higgadtsága, ezzel együtt fel is bosszant. Miért nem olyan feldúlt, mint én?! Próbálom észrevétlenül kifürkészni az érzéseit az arcvonásaiból, azonban túl zaklatott vagyok most ehhez, Jedikiah pedig pillanatokon belül beáll Effie mellé, így eltűnik a látóteremből.
    - Íme, a Hetvenötödik Éhezők Viadala Kiválasztottjai! – kiáltja el magát Trinket nagysasszony. A tapssal már nem is próbálkozik, szerintem évekkel ezelőtt világossá vált – még számára is -, hogy itt, egy ilyen szegény bányászkörzetben aztán senki nem fog ujjongva tapsikolni két jövendőbeli hullának. Undersee polgármester átveszi a szót, és belekezd a Hűtlenségi Egyezmény felolvasásába, amit talán már kívülről fújok, hiszen minden évben kötelező felolvasni, hozzá tartozik az Aratás „programjához”. Évről-évre ugyanaz a menetrend… Jaj ne! Hirtelen megfagy a vér az ereimben, ahogy eszembe jut, mi is következik ezután: a körzet két Kiválasztottjának kezet kell fogni egymással. Ha átmenetileg le is higgadtam egy kicsit, most újra vadul kalapálni kezd a szívem. Még jobban összeszorítom az öklöm, az ujjaim elcsúsznak a tenyerem vértől síkos felületén. Egy ideje már nem izgat, mit gondolnak rólam az emberek – sok jót úgy sem -, mégis, nem akarom, hogy a körzettársam vagy bárki más megtudja, mennyire össze vagyok törve. Elvégre, mától ez a fiú az ellenségem, és nem hagyhatom, hogy rájöjjön a gyengeségeimre. Azt sem tudhatom, hogyan reagál majd a vérre, de akár egész Panem előtt is leleplezhet engem. A polgármester lassan befejezi a Hűtlenségi Egyezmény olvasását, és halk, szelíd hangon felszólít minket, hogy fogjunk kezet. Szembe fordulok Jedikiah-val, eközben minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy leplezzem a rajtam eluralkodó pánikot, azonban ez elég nehéz feladatnak bizonyul. Legszívesebben erősítenék a szorításomon, csakhogy ez egyáltalán nem könnyítené meg a helyzetem, inkább csak rontana rajta. Nyugodj már meg! – korholom le magam gondolatban, ahogy meglátom, hogy a velem szemben álló fiú lassan felemeli a jobbját. A legjobb barátnőd miatt vagy itt, valószínűleg meg fogsz halni, ugyan mi lehet ennél rosszabb? – hallom a saját hangomat a fejemben. És még ha fáj is, annyira igaza van. Mintha ismét évek telnének addig, amíg villámgyorsan a kezébe nem dugom a sajátomat. Már nem érdekel, mi fog ezután történni, egyáltalán nem. A legnagyobb megdöbbenésemre azonban Jedikiah nem húzza el a kezét. Helyette mélyen a szemembe néz, a pillantása mintha azt üzenné: „Nem fogom elárulni a titkodat!” Persze az is lehet, hogy tévedek. A mai nap után már nem lepne meg.

***

    Hamarosan már a Törvényszék épületében vagyok, ahová két nem túl kedves Békeőr terelgetett be néhány perccel ezelőtt, majd szó nélkül rám zárták az ajtót. A kanapé, amin ülök, annyira pofátlanul puha, és finom anyagból készült, hogy ideges leszek tőle. Ezért inkább úgy döntök, beletörlöm a véres tenyerem, hogy még véletlenül se legyen ennyire tökéletes. Piszkosul fáj, ahol a textil hozzáér a sérült bőrömhöz, így párszor felszisszenek, de annyira mérges vagyok, hogy még az sem érdekel, ha emiatt elfertőződnek a sebek.
    Furcsa, de most valahogy nem tudok sírni. A színpadon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne kezdjek menten bőgni, azonban mióta bezártak ide, és várom a szüleimet, a kishúgomat, hogy elbúcsúzhassak tőlük, a könnyek valamilyen oknál fogva csak nem akarnak kibuggyanni. Így van ez egészen addig, amíg ki nem nyílik a hatalmas, két szárnyú ajtó, és meg nem látom az édesanyám elgyötört arcát, ahogy könnyektől csillogó szemekkel bámul rám. Abban a pillanatban könnybe lábad a szemem. Anya mögött ott áll még apa és Camilla is, én azonban csakis rá összpontosítok. Mielőtt közelebb jönne, alig észrevehetően oldalra billenti a fejét, fájdalmas arckifejezése szavak nélkül is mindent elmond: elárult. Hevesen rázom meg a fejem, jelezve, hogy nem akarok beszélni róla. Aztán kitör belőlem a zokogás. Nemsokára megérzem a körém fonódó karok melegét. Anya gyengéden simogatja a hajamat, miközben átölel, a testvérem pedig kismajomként csimpaszkodik a nyakamba.
    - Daniela, figyelj ide, kislányom! – szól apa, aki előttem guggol, két kezét a térdemen pihenteti. A hangja egyáltalán nem parancsoló, inkább szelíd, mégis sikerül elérnie, hogy valamennyire abbahagyjam a sírást, és rá figyeljek. – Bármi is történt ma, felejtsd el. Tudom, hogy nehéz, de te erős lány vagy, a legerősebb, akit valaha ismertem. Most az a fontos, hogy… hogy haza gyere. – Vagyis az, hogy ne halj meg. Tudom, hogy ezt akarta mondani.
    - Még egy bolond is tudja, hogy szinte semmi esélyem – vetem oda keserűen.
    - Dana, sok mindent tanítottam neked, tudod, hogyan védd meg magad. Ezt használd ki!
    - Konyhakésekkel dobálózni ócska farönkökre mit sem ér egy Hivatásos ellen.
    - De…
    - Nincs de. Ez a valóság. Kár is mást hinni. – Apa lemondóan sóhajt egyet.
    - Dana, ne add fel! – kiáltja hirtelen egy vékonyka hang. Camilla úgy rázza a vállam, ahogy csak tudja apró kezeivel, aztán mélyen a szemembe fúrja ártatlan tekintetét. - Én tudom, hogy az én nővérkém a legjobb! Meg kell nekem ígérned, hogy te leszel a legjobb! Nem hagyhatsz csak úgy itt, mert akkor nagyon-nagyon-nagyon hiányoznál nekünk! – Ismét könnybe lábad a szemem, ahogy a húgomat hallgatom. Nem akarom még jobban letörni a kedvét, de ezzel együtt azt sem, hogy hamis reményekbe ringassa magát.
    - Milla, ez nem ilyen egyszerű… - nézek rá bűnbánóan.
   - De te akkor is meg tudod csinálni. – Leírhatatlan az az érzés, amit akkor érzek, amikor látom, hogy a húgom pillantása is elhomályosul. – Ugye? – kérdezi, immár hüppögve. Szorosan átölelem, és a fülébe suttogom:
    - Megpróbálom.
    Ezután még épphogy marad időm megölelni a szüleimet, és elmondani nekik, hogy szeretem őket, mert az ajtó kivágódik, a Békeőrök pedig azonnal kiutasítják a családomat a szobából. Mielőtt anyát elrángatnák tőlem, még hallom, ahogy azt súgja:
    - Mutasd meg nekik, hogy milyen erős nő vagy!
    Aztán azt ajtó becsukódik, a családom pedig eltűnik előlem. Talán örökre.
   Még lehet úgy egy fél órám a vonat indulásáig, ami majd a Kapitóliumba visz, és mivel nem számítok további látogatókra – ugyanis a szüleimen és a testvéremen kívül csak egyetlen egy ember volt, akinek számítottam, de a mai nap után már őt is kihúzhatom a listáról -, csendben sírdogálok még egy kicsit, nem gondolva arra, milyen következményei lesznek. Valamikor ki kell adnom magamból a felgyülemlett feszültséget, és inkább most, mint a Viadal közben. Majd hirtelen újra nyílnak az ajtók, kissé hűvös fuvallatot hozva így a helyiségbe. Alig hiszek a szememnek, amikor meglátom, ki áll velem szemben. Fejét lehajtja, közben barackszínű ruhája szélét markolássza. Megtörlöm az arcom, de igazság szerint már nem érdekel, ha sírni lát.
    - Mit keresel itt? – Olyan lenézően és mogorván szólok, hogy még rólam is nehéz elhinni, hogy képes vagyok így beszélni bárkivel.
    - Én… - Nem látom tisztán az arcát, ahhoz túl távol van, viszont a szipogása elárulja, hogy ő is sír. Mennyire álszent! – Muszáj volt eljönnöm.
  - Minek? Hogy a képembe röhögj? – Erre olyan hevesen kapja fel a fejét, hogy egy kicsit megijedek.
    - Nem, Daniela, te ezt nem érted!
  - Igazad van, tényleg nem értem! - felpattanok a kanapéról és úgy ordítok az egykori legjobb barátnőmre, ahogy a torkomon kifér. – Nem értem, hogy hogy lehettem akkora idióta, hogy nem láttam, milyen egy álnok kígyó is vagy te valójában! – A könnyek úgy patakzanak le az arcomon, mint a vízesés egy szikla oldalán. Kosette keserves zokogásba kezd, de egyáltalán nem tud meghatni.
    - Tudom, hogy most nagyon haragszol rám, valószínűleg utálsz is. Minden jogod megvan hozzá, de…
    - Nincsen semmi de, Kosette! – A kiabálás után egy kicsit megnyugszom, ám ez nem azt jelenti, hogy kedvesebb is leszek. - Megbocsájthatatlan, amit tettél, és az lenne a legjobb, ha most rögtön eltűnnél innen. Ha eltűnnél az életemből! Te vagy az utolsó személy, akit látni akarok.
    - Jó, rendben – feleli szipogva. – Csak kérlek…
   - Nem érdekelsz, Kosette – vágok ismét a szavába. Mégis hogy képzeli, hogy kérhet még tőlem bármit is?
    Hiába a kemény szavak, a lány akkor sem tágít. Közelebb jön hozzám, és megfogja a kezem.
    - Nyerned kell, Daniela.
    Nem nézek rá. Nem kezdek el újra bőgni. Lassan kihúzom a bal kezem a két tenyere közül.
    - Daniela?
   - Menj el, Kosette. – Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. - Soha többé nem akarlak látni.

***

   Percek múlva értem jönnek a Békeőrök, hogy bedugjanak egy fekete, elsötétített ablakokkal rendelkező autóba, ami kivisz az állomásra. Az út rövid, és én alig fogok fel belőle valamit. Az állomáson sincs ez másképp, úgy érzem, mintha a kamerás riporterek hada és én, két különböző világban lennénk. Nem érdekel, hogy ott vannak. Nem érdekel, hogy felvesznek. Csak bámulok magam elé, mint valami élőhalott. Tulajdonképpen az is vagyok. Az a lány, aki nemrég ott állt előttem, akiről azt hittem, mindig számíthatok rá, és hogy mindig mellettem fog állni, a mai napon megölte egy részem. Kegyetlenül, hidegvérrel, és még igazi fegyvert sem használt hozzá. Amikor kimondta a nevem, valami eltört bennem, csakúgy, mint néhány évvel ezelőtt. Azonban most eszem ágában sincs megjavítani.
    Már nem érdekel.
    Többé nem fogok sírni.
    Többé nem fogom hagyni, hogy eláruljanak.
    Többé nem bízom meg senkiben.
    Soha.

Dorothy Blog Award - avagy a második díjam

Sziasztok!

Újabb díjat kaptam, amit ezúton is nagyon köszönök szépen Buli Viviennek, ugyanis ő volt az, aki jelölt a Dorothy Blog Awardra! (A díjban foglalt kommentet is meg fogja ám kapni, amint jut időm írni egy tartalmasat! ;) )

Szabályok:

♦ Köszönd meg a díjat, és tedd ki, kitől kaptad!

♦ Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!

♦ Írj 12 dolgot az illető blogjáról!

♦ Írj 12 a saját blogodról!

♦ Válaszolj 12 kérdésre!

♦ Tegyél fel 12 kérdést!

♦Kommentelj annak a blogján egy bejegyzéshez, akitől kaptad, hisz mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény; a lényeg, hogy építő jellegű legyen. (Ha a díj bejegyzés alá kommentelsz, az nem számít, ;) )

♦ Cseréljetek linket!

♦ Küldd tovább 12 embernek!

♦ Tedd ki a plecsnit jól látható helyre, úgy, hogy az én blogomra vezessen!

12 dolog Buli Vivien blogjáról:

1. Vivien a készülő regényeit osztja meg a blogján (Hellfire, Beléd temetkezve, A Sötétség rabjai)

2. Ezekből én a jelenleg is futó, Hellfire című történet eddigi fejezeteit olvastam el, sajnos mindre nem volt időm.

3. A Hellfire egy misztikus, fantasy történet.

4. Egyébként Hellfire maga a város, ahol a sztori játszódik. Ha jól gondolom, egy kitalált hely, amit Vivien Anglia egy eldugott, elszigetelt szegletében helyezett el.

5. A városnak nagyon érdekes, alaposan kidolgozott története van.

6. Tulajdonképpen hely a bukott angyalok és az igézők örökös harcának színtere.

7. A főszereplő, Luna, kulcsszerepet játszik ebben a harcban.

8. Lunát képességei miatt kiközösítik és bolondnak tartják az emberek (vagyis a legtöbben).

9. Lunának van egy hatalmas kutyusa, akit Démonnak hív, és irtó édes lehet!

10. Szerintem Alexis karaktere a legérdekesebb, legtitokzatosabb a történetben.

11. Vivien egy barátja hatására kezdte el feltenni a regényeit erre a blogra, még 2013-ban.

12. Egyébként pedig 2009 óta ír, és ez bizony látszik is: bő a szókincse, magával ragadó a stílusa, a sorok szinte magukat olvastatják. :)

12 dolog a saját blogomról:

1. Daniela történetének ötlete egy áprilisi napon fogant meg a fejemben, 2014-ben.
2. Eredetileg az lett volna a blog címe, hogy 'Reborn in fire', de hamar rájöttem, hogy ezt sehogy sem tudod ráhúzni a történetre, ráadásul szerettem volna egy hangzatosabb, magyar címet.
3. Rengeteg változatát elkezdtem már az Önmagunk árnyékainak; a most olvasható kb. a hatodik verzió, de ezzel végre elégedett vagyok és látok benne még további lehetőségeket is.
4. Dana karakterét félig-meddig magamról mintáztam, csak bizonyos tulajdonságaimat eltúloztam, felerősítettem az ő esetében.
5. Ez életem első blogja, és egyben az első írásom, ami nem a suliba kell, és úgy mutatom meg másnak, vagyis Nektek.
6. A sztori legnagyobb része a telefonom jegyzeteibe van leírva.
7. Az egészben történetben a karaktereket szeretem a legjobban. Másfél év alatt szó szerint mindenki a szívemhez nőtt.
8. Nagyon nehéz úgy írni, tizenkét dolgot a blogról, hogy még csak a második fejezet van fent. Nem akarok semmit sem elspoilerezni.
9. Remélem, sikerül majd átadnom azt, miért az a blog címe, ami.
10. Tudom, hogy Emily Rudd már eléggé "agyonhasznált" karakter, de az én képzeletemben Dana mindig az ő másaként fog élni. Nem divatból választottam még anno, egyszerűen csak ő számomra a tökéletes Daniela Morton.
11. Dana először egy rendkívül kedves, álmodozó lány lett volna. Ezt az ötletet kb. öt perc gondolkodás után elvetettem.
12. Nagyon vonakodtam megosztani ezt a történetet, de végül nem bántam meg! :)

Válaszaim a Vivien által feltett 12 kérdésre:

1. Mi ihlette a legelső blogod?
Ez a legelső blogom, és nem más ihlette, mint Az Éhezők Viadala.

2. Miért ilyen típusú blogot írsz? Kipróbáltad már magad más típusban is?
Azért írok Éhezők Viadala fanficet, mert anno megszállt az ihlet, megszületett ennek a történetnek az alapötlete, amit egyszerűen nem lehetett veszni hagyni. És én kifejezetten szeretem továbbgondolni az általam kedvelt műveket. Mivel ez az első blogom, még nem próbáltam ki más területeket publikusan, de van még ezen kívül hét használható ötletem, amiknek a kidolgozásával szintén nagyon sokat foglalkozom. Ezek között is van még fanfiction, de fantasy, krimi, és egy drámaibb hangvételű történet is van a tarsolyomban. Persze nem biztos, hogy ezek közül bármelyik is fel fog kerülni blogra. Az még a jövő zenéje.

3. Mennyi időbe telik, míg megírsz egy novellát, regényt, verset, stb? Mennyi odafigyelést fordítasz ezekre?
Ez változó. Ha nagyon elkap az ihlet, akkor csak úgy ömlenek belőlem a szavak, és akárhány oldalt le tudok gépelni egyszerre, ám ha nem jönnek az ötletek, nem szoktam erőltetni, és akkor eléggé lassan haladok. Próbálok sok időt fordítani az írásaimra, mivel elég maximalista vagyok, és nem szeretem az igénytelen, hanyag munkát.

4. Szerinted az olvasás szeretése fontos tényező egy olyan személynél, aki ír? Vagy a két dolog nem jár párban? Miért?
Az én megfigyeléseim alapján aki ír, általában szeret is olvasni. Fordítva már nem feltétlenül igaz. Azt nem mondanám, hogy fontos tényező, mert annak ellenére, hogy én még nem  nagyon találkoztam ilyen személlyel, lehet olyan, aki úgy ír, hogy közben az olvasás nem tartozik a kedvelt dolgai közé, viszont mindenképp előnyös egyszerre űzni a kettőt szerintem, mert ha olvas az ember, azzal rengeteget fejlődik, bővül a szókincse, tágul a látóköre is. Régebben meséken kívül mást én sem szerettem olvasni, de írni igen, viszont amikor rátaláltam az ízlésemnek megfelelő könyvekre, rájöttem, hogy melyik az a stílus, műfaj, amit élvezettel olvasok, azóta én is sokat fejlődtem - és ez még enyhe kifejezés -, ráadásul kiderült, hogy azért mégis csak szeretem én ezt az olvasósdit. :D

5. Mit gondolsz azokról, akik nyitnak egy blogot/fb. oldalt, és lemásolják mások történeteit?
Mindig igyekszem megérteni az embereket, a szándékaikat, de így elsőre azt mondanám, hogy ez nagyon pofátlan dolog.

6. Mit gondolsz azokról, akik irigységből gáznak titulálják a blogolást/az írást? Mit gondolsz egyáltalán az irigy utálókról?
Szerintem irigynek lenni emberi dolog, de emiatt utálkozni kifejezetten gyerekes viselkedés és nem megoldás semmire. Azzal nem lesz ügyesebb és jobb az illető, ha más munkáját ócsárolja. Inkább igyekezzen ő is gyakorolni, tanulni.

7. Honnan jött a történeted/blogod ötlete?
Az első kérdésnél és az előző díjamnál már kifejtettem.

8. Vannak olvasók, akik bár elolvassák a fejezeteinket/bejegyzéseinket, de nem hagynak nyomot maguk után, nem alkotnak véleményt. Mit gondolsz, hogyan lehetne ezen változtatni?
Ha jól tudom, már sok kezdeményezés indult a bloggervilágban, ami véleményezésre ösztönözte az addig csendes olvasókat, és szerintem ezek jók. Talán nem működnek száz százalékos hatékonysággal, de mindenképp van értelmük. Mást nagyon én sem tudnék javasolni. A legtöbb általam olvasott blogon én is csak ilyen csendes követőként vagyok/voltam jelen, így megértem ezt az oldalt is, és most már a visszajelzésre váró bloggerek oldalát is.

9. Volt már olyan, hogy nagyon durva negatív kritika miatt abbahagytál egy blogot/kéziratot?
Nem, nem volt. Jelenleg úgy gondolom, hogy nem is fog előfordulni ilyesmi. Talán megingatna egy ilyesmi kritika, de végleg akkor sem adnám fel. Az ilyesmit csak nagyon ritkán engedem meg magamnak minden téren, nem csak az írás esetében.

10. Ha van kész történeted, mennyi idő alatt írtad meg? Ha nincs, mit gondolsz, mennyi idő még, mire befejezed?
Még nincs egy kész írásom sem, és bizony hosszú út vezet még ennek a befejezéséhez is. Konkrét időtartamot nem tudnék mondani, ugyanis fogalmam sincs, mennyi fejezetes lesz a történet.

11. Mit gondolsz az olyan kiadókról, akik nem támogatják a fiatal/kezdő írókat?
Biztosan meg van rá a maguk oka, azonban szerintem mindenkinek jár egy esély, főleg, ha valóban tehetséges az illető. Végül is mindenkinek el kell kezdeni valahol.

12. És végül: melyik volt a leghosszabb ideig nyitva tartott blogod?
Ez az első ilyen jellegű blogom, de korábban tevékenykedtem már máshol is az internet berkein belül, teljesen más műfajban és témában. Akkor több oldalam is volt, amik egy évig, vagy annál kicsit tovább működtek.

Az én kérdéseim az általam díjazottakhoz:

1. Általában meg vagy elégedve az írásaiddal, vagy te is végtelenül maximalista típus vagy?
2. Mit gondolsz arról, hogy a legtöbb blogger ismert (vagy kevésbé ismert) személyek bőrébe bújtatja a karaktereit? Szerinted szükséges a 'Szereplők' menüpontba képeket tenni, vagy kifejezetten ellene vagy? Miért?
3. Milyen érzésekkel tölt el, ha díjat kap a blogod?
4. Honnan jött a történeted alapötlete?
5. Szeretsz/szoktál írás közben zenét hallgatni, vagy inkább irritál?
6. Ki a kedvenc karaktered a saját blogodból? Miért pont ő?
7. Szeretnéd egyszer kiadatni az egyik műved?
8. Mi ösztönzött arra, hogy papírra vesd a gondolataidat?
9. Szereted előre megtervezni a története(i)d minden egyes lépését, vagy csak spontán jönnek az ötletek írás közben?
10. Ha szeretsz olvasni, akkor melyik műfaj az, ami az abszolút kedvenced?
11. Van olyan hivatásos író vagy blogger akire felnézel? Ha igen, miért?
12. Mennyi ideig tart neked egy fejezet megírása?

Végül pedig a lista, hogy kiknek adom tovább a díjat:

1. Dorothy Reed - Negyedik Nagy Mészárlás
2. Donatella C. - Dimenziógóta
3. Lena T. Mittson - Szeretlek, ha nem is akarod
4. Maja Tankwall - A lázadás kezdete
5. Lauren Write - Glimmer története
6. Sparkling Angel - Les Bäckeres
7. Kira - Elfojtott érzelmek
8. Elizabeth A. Slattery & Sophia S. Argent - Végítélet
9. Renee Wortham - A Szavak Mestere
10. Németh Barby - Édes élet
11. *Laura* - Démoni őrangyal
12. Eszti - Az önfeláldozó

Ölel mindenkit, Thea Quincey

Az év felfedezettje - avagy a blog első díjai

Sziasztok!

Most nem a következő fejezettel, hanem egy díjjal jövök, amit igazából kétszer is megkaptam, nem másoktól, mint a drága Maja Tankwalltől és Lauren Write-tól! Ezer köszönet nekik életem első (és második?) blogos díjáért! :)<3 (Bocsánat, hogy csak most sikerült kiraknom!)

A képért köszönet Lauren Write-nak!

"Pályája során több díjat kaphat az ember, felfedezett azonban csak egyszer lehet."

Szabályok:

1. Köszönd  meg a díjat annak, akitől kaptad, és linkeld be a blogját!
    Mindenkinek jól esik egy kis figyelmesség, az pedig csak hab a tortán, hogy ezzel gyakorlatilag reklámozod az illető blogját.

2. Válaszolj öt kérdésre, ami a díjhoz jár!
    Figyelem! Az öt kérdést én határozom meg, teljesen mindegy, hogy mikor kapod meg a díjat, mindenképpen erre az öt kérdésre kell válaszolnod! (Bővebben lent)

3. Olvasd el az első öt fejezetet, illetve az utolsó fejezetet annak a blogján, akitől a díjat kaptad!
   Gondolom, mindenkiben felmerül a kérdés, hogy miért nem az egész blogot kell elolvasni. A válasz egyszerű: Mert az rengeteg időt elvesz, és valljuk be őszintén, ha egy történet nem tetszik, kínszenvedés végigolvasni. Ezért kell csak öt fejezetet elolvasni, és azért, mert általában az ötödik fejezetre történik már valami olyan, ami felkeltheti az olvasó érdeklődését, amiért kíváncsi lesz a folytatásra. Az utolsó fejezetből lehet, hogy elsőre keveset fogtok érteni, de ha jobban belegondoltok, ez is hasznos, hiszen meglátjátok, mennyit fejlődött az író.

4. Mondj véleményt a blogról!
  Ha lehet, ne tiporj bele a másik ember lelkivilágába, udvariasan fogalmazd meg a véleményedet! Ez lehet építő jellegű kritika, vagy akár dícséret is. A lényeg, hogy legyen őszinte.

5. Írd le, kiknek ajánlod a blogot!
    ez is nagyon fontos, így az olvasó tud szortírozni, el tudja dönteni, hogy az ajánlás alapján érdekli-e őt a történet.

6. Küldd tovább a díjat 5 embernek!
    Nem tudom, ki hogy van vele, de én rengetegszer futok bele abba a kellemetlen szituációba, hogy lövésem sincs, kinek küldjem tovább a díjat, amit kaptam, mivel nem olvasok túl sok blogot, és nem szeretek véletlenszerűen kiválasztott embereknek díjakat osztogatni. Ezért döntöttem úgy, hogy ezt a kitüntetést mindössze öt embernek kell átadni. Tudom, hogy valószínűleg lassan fog haladni, de aki megérdemli, előbb-utóbb úgyis meg fogja kapni :)
Viszont most jön képbe a legnagyobb csavar. Nem tudom, mi a véleményetek a témáról, de én sokszor nem tudok mit kezdeni a sok díjjal, amit ugyanolyan szabály szerint kell kitölteni, ugyanis fárasztónak tartom, hogy folyton ugyanazt kell leírnom. Tehát, úgy határoztam, hogy ezt a díjat egy blogger/bloggerina mindösszesen egyszer kaphatja meg, attól függetlenül, hogy hány blogon tevékenykedik. Tehát mielőtt továbbküldenéd valakinek, nézd meg, hogy megkapta-e már a díjat, és ha igen, ne küldd el neki!

És akkor a lényeg:

1. Már fent a bevezető részben megtettem, de még egyszer nagyon köszönöm a két leányzónak, Majának és Laurennek, hogy méltónak találták a blogom erre a díjra! :)

2. Ezt majd lentebb megtekinthetitek. ;)

3-4-5. Maja Tankwall - A lázadás kezdete: Bevallom, csak az első öt fejezetet olvastam el, az utolsónak csak a kezdő soraiba pillantottam bele, ugyanis már az eleje is annyira megfogott a történetnek, hogy biztos lettem abban, amit már tervezgetek azóta, hogy rátaláltam a blogra: el fogom olvasni az egészet! Maja fantasztikusan ír, szerintem nagyon egyedi a stílusa, és már az első részekből is látszik, hogy nem egy átlagos Éhezők Viadala fanficcel állunk ám szemben.
Szóval én nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti az THG-t, az egyedi történeteket, az izgalmakat és a romantikát. ;)

            Lauren Write - Glimmer története: Lauren blogját talán egy héttel az Önmagunk árnyékai megnyitása előtt találtam, és szerintem elég annyit megjegyeznem, hogy egy éjszaka alatt elolvastam az összes részt. Azóta pedig várom, hogy felkerüljön A szikra legelső része. :D A Glimmer története azért fantasztikus - azon kívül persze, hogy nagyszerűen van megírva -, mert megmutatja nekünk a Hivatásosak emberi mivoltát, és Laurennek sikerült kifejezetten szerethetővé tenni őket, már ami Glimmert és Marvelt illeti. Én nagyon megkedveltem mindkettőjüket (szóval ha egyszer úgy tervezed, hogy kiárusítást tartasz Marvelekből, kérlek, mindenképp szólj nekem! ;) ).
Tehát, ha szereted az igényes írásokat, tele érzelmekkel és izgalommal, és még Éhezők Viadala rajongó is vagy, aki többet szeretne megtudni a 74. Viadal kiválasztottjairól, most azonnal fogj hozzá az olvasásnak!

6. Végül, de nem utolsó sorban az öt ember, akinek továbbítom a díjat:
     ~ Isobel A. Gross - Red
     ~ Jobb Ildikó - Halhatatlanok
     ~ ¤Rara ߤ - Mutation
     ~ Skyler Wilson - RUSH
     ~ Nicolette F. - Evolution

És íme a kérdések, amikre mindenkinek válaszolnia kell, akihez eljut a díj!

1. Miről szólt az első írásod/történeted/novellád, és mikor írtad?
  Fogós kérdés, ugyanis kiskoromban is sok történetet kreáltam (először anyukámmal, majd egyedül), de ezek "megalkotása" javarészt fejben történt... Talán az első, amit le is írtam, egy novella volt. Igazából a suliba kellett írnunk még alsó tagozatban egy fogalmazást megadott szavakból, és én a koromhoz képest (talán 3. osztályos lehettem) egész hosszú kis fantasy sztorit hoztam ki belőlük. A pontos történetre már nem emlékszem sajnos, de a főszereplő egy messzi ország hercege volt, és az ő hűséges pegazusa, akik kalandjaik során sok különféle lénynek (törpéknek, tündéreknek, griffeknek) segítettek. A végén talán megbékítettek egy haragos sárkányt is. Meseszerű volt, de hát egy nyolc évestől mit is vár az ember? :) Kár, hogy elveszett a füzet, amibe írtam... :/

2. Milyen érzések töltöttek el, amikor megírtad és közzétetted az első fejezetet/bejegyzést a blogodon?
    Írás közben eleinte mérhetetlen elégedetlenséget éreztem, majd amikor elérte a végleges formáját, büszke voltam magamra, hogy megcsináltam. Persze nem egy világmegváltó írás, mégis boldogsággal töltött el, hogy én alkottam. Amikor pedig megosztottam a blogon... rettenetesen izgultam, mert féltem a reakcióktól, ezzel együtt viszont örültem is, hogy végre volt merszem elkezdeni a blogot, amit már olyan rég elterveztem.

3. Ki írta az első kommentet a blogodhoz, és mi volt az? Mire gondoltál, amikor elolvastad?
    Az első kommentelőm Sophia S. Argent volt, aki a következő szavakat intézte hozzám:

"Szia! :) 

A prológus minden egyes sorát kétszer is elolvastam, mert nem tudtam betelni a fogalmazásoddal. Nagy rajongója van a sorozatnak, és biztos vagyok benne, hogy a te történetedet is imádni fogom. A sztori érdekesen hangzik, a fogalmazásod alapos és igényes. Két dolgot már biztosan tudok: 1. Én vagyok az első feliratkozód, 2. Kíváncsian várom az 1. fejezetet! :)

- Sophia"

  Mikor elolvastam, legszívesebben repestem volna az örömtől - de sajnos rájöttem, hogy nem tudok repülni. :( Mindenesetre, eszméletlenül örültem neki, ahogy utána a többi hozzászólásnak, véleménynek is! :) Annyira fantasztikusak vagytok <3

4. Mi ihlette a történetedet? Honnan jött a blogod alapötlete?
    Mivel imádtam, és még jelenleg is imádom Az Éhezők Viadalát, a nagy rajongás hevében elkezdtem történeteken gondolkodni. Nem szánt szándékkal, hogy "na, akkor ebből majd blogregény lesz", csak mindig szerettem különböző sztorikon agyalni. Az alapötletet viszont Daniela karakterének kitalálása adta meg: először ugyanis a Második Nagy Mészárlást szerettem volna megírni Maysilee Donner szemszögéből, de elakadtam az írásban, és elkezdtem kreálni egy saját karaktert. Megszületett Dana, majd köré elkezdett épülni egy történet, ami aztán érlelődött-formálódott, és 2014 óta rengeteg újabb ötlettel gazdagodott, és gazdagodik még most is.

5. Mit jelent számodra az írás?
    Az írás számomra az a tevékenység, amiben a saját lényem lehető összes énjét ki tudom fejezni különböző történetekben. Valóra tudom váltani a legdrágább álmaimat, létre tudok hozni egy saját világot. Mert bár realista típusnak tartom magam, nekem is vannak féltve őrzött vágyaim, néha szeretek álmodozni, és mint már többször is említettem, mindig is imádtam történeteket kitalálni. Ha éppen nem beszélgetek valakivel, vagy nem az iskolapadban ülök, folyamatosan kattog az agyam, ezer meg egy általam kreált jelenet játszódik le a fejemben minden pillanatban. Ezeket pedig élvezet papírra vetni.

Ölel mindenkit, Thea Quincey