Harmadik fejezet

Sziasztok!

Ismét csak bocsánatkéréssel tartozom nektek, amiért az ígérthez képest később érkezett a rész. Az most nem tartozik ide, hogy miért alakult így, de az elmúlt hét után úgy döntöttem, nem fogok magamnak határidőt szabni. Sajnos úgy sem vagyok képes betartani a suli és más egyéb mellett, hogy napra pontosan hozzam nektek a részeket, viszont igyekszem majd minden héten kitenni egy-egy új fejezetet. Néha talán hiába való lesz ez az igyekezet, de mindenképpen szeretnék némiképp igényes munkát kiadni a kezeim közül, ugyanis nagyon fontos nekem ez a történet, és ti is megérdemlitek (na meg rettentően maximalista vagyok...)! Most is szeretném nektek megköszönni, hogy kommenteltetek az előző fejezethez, és plusz feliratkozókkal is bővült a csapat, amiért eszméletlenül hálás vagyok! :) Szerintem mondanom sem kell, hogy ti vagytok a legjobbak! <3
Emellett még szeretném "bejelenteni", hogy készítettem a blognak egy Facebook oldalt, ahol ezentúl követhetitek a készülő fejezetek állapotát, olvashattok majd idézetek a történetből, stb... És akár még Instagramon is tetten érhettek néha egy-egy gondolatfoszlányt az Önmagunk árnyékaiból az alábbi linkeken:

Facebook oldal ; Instagram

Jó olvasást! :)

Ölel mindenkit, Thea Quincey

__________________________________________________________________________________

~Harmadik fejezet~

    Egyszer már elvesztettem a bizalmamat az emberekben. Majdnem pontosan két és fél éve már annak, hogy rájöttem, mennyire naiv voltam, és hogy mekkora hibát is követtem el ezzel. Akkor úgy éreztem, soha sem leszek képes újra megbízni bárkiben is, de a családom és Kosette segítségével sikerült túltennem magam az eseten. Időbe telt, és meg is változtam ez idő alatt, viszont tudtam, hogy vannak emberek, akik minden körülmények között mellettem állnak és szeretnek. Szerintem mondanom sem kell, hogy óriásit tévedtem.
    Abban az istenverte pillanatban, amikor meghallottam a nevemet, egy világ omlott össze bennem. Újra. Csak pár másodperce történt, én azonban máris úgy érzem, mintha évek óta itt állnék, miközben a sors újra meg újra a képembe röhög. Nem akarom elhinni, hogy elárult.
    Pedig megtette. Az egyetlen, legjobb barátnőm, Kosette Westwood, akinek feltett célja volt, hogy akár a saját kárára is, de segítsen az embereken, ahogy csak tud, most hátba szúrt, és kegyetlenül megforgatta bennem a tőrt. Bennem, a tulajdon barátnőjében. És még van képe sírni hozzá.
    Csak akkor veszem észre, hogy egész testemben remegek, amikor megteszem az első lépést a színpad felé. Egy pillanatra megállok, megpróbálok uralkodni magamon, és lenyelni a könnyeimet, amik mindenáron utat szeretnének törni maguknak. Úgy érzem, ettől a remegésem is csillapodik egy kicsit, így némiképp magabiztosabban tudok elindulni az emberek alkotta, keskeny kis folyosón. Ahogy elhaladok előttük, rengeteg érzést látok az arcukon átsuhanni: a legtöbben megkönnyebbültek, hogy megúszták a Viadalt, azonban akadnak olyanok is, akik még mindig félnek. Egyesek szeméből pedig elemi erővel árad az irántam érzett szánalom. Ők ismernek engem, tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy Kosette-tel milyen közel is álltunk egymáshoz. De én nem akarom, hogy szánjanak. Magabiztosnak és erősnek akarok tűnni, nem holmi szánalmas kislánynak, akinek a legjobb barátnője mondta ki a halálos ítéletét. Ráadásul hogyan is érthetnék meg azt, amit most érzek, mégis hogyan? Azt hiszem, inkább ők a szánalmasak, nem pedig én.
    Hamarosan a színpadra vezető lépcsőhöz érek, a lábaimat lassan és megfontoltan pakolom egymás után, nehogy elessek. Bármilyen vihar is dúl most a lelkemben, magamra erőltetem a már jól begyakorolt pókerarcomat, így remélhetőleg sem Kosette, sem más nem látja a fájdalmamat. Mikor felérek, és meglátom Effie Trinketet, ahogy kecsesnek szánt kézmozdulatokkal, affektálva közelebb hív, mellette pedig Kosette zokog még mindig némán, a keserű bánatot felváltja bennem a mérhetetlen harag és az undor. Összeszorul az öklöm, ahogy hirtelen elönt a düh, és hamarosan megérzem, hogy a körmeim a tenyerembe vájnak. Érzem, ahogy vért fakasztanak, azonban hiába fáj, nem enyhítek a szorításomon. Most nem ordíthatok, bőghetek vagy kapálózhatok mérgemben; nem futhatok el a világ elől, mert fáj a barátnőm árulása; nem eshetek neki az idióta Effie-nek, sem pedig Kosette-nek, akármennyire is vágyom arra, hogy megtehessem. Inkább magamnak okozok fájdalmat, hogy lehiggadjak egy kicsit, mielőtt bármi hülyeséget követnék el ország-világ előtt. Oda állok a bugyután mosolygó Effie mellé, aztán kifejezéstelen arccal bámulok magam elé.
    - Nos, akkor következzenek az urak! – rikoltja a mikrofonjába az ezüsthajú. A fiúk gömbjéhez lép, gondosan kimanikűrözött kezét a szája elé teszi, amíg gondolkodik. Már ha tud egyáltalán gondolkodni ez a nő. Hirtelen, mint aki megvilágosodott, elkezd körözni a mancsaival az üveggömb fölött, aztán gyors mozdulattal leveszi az egyik cetlit a halom tetejéről, ahelyett, hogy előtte alaposan megkeverné, mint ahogyan szokta. Tyűha, micsoda újítások…
    - Ewan Keller! – hangzik fel a név. Ismerősen cseng, de nem igazán tudom archoz kötni. Valami kereskedő fia lehet, ugyanis a belvárosban van egy kis üzlet, amire hatalmas, ocsmány zöld betűkkel van felírva, hogy ’Keller’s’. Hentes, vagy talán zöldséges az apja? Nem mintha érdekelne, kicsoda a srác, úgyse lesz hozzá semmi közöm.
    Egy piszkosszőke hajú, jó erőben lévő fiú előtt nyílik meg a tömeg, ami csak erősíti a feltevésemet a kilétét illetően. Azért a Tizenkettedikben nem mindenkinek – azaz nagyon keveseknek – adatik meg, hogy ennyire jól táplált legyen. Ewan határozott léptekkel jön fel a színpadra, egyáltalán nem fél, lerí róla, hogy már napokkal, esetleg hetekkel ezelőtt, a nagy bejelentéskor tudta, hogy kit fog szólítani, ha őt húzzák. Mindenesetre nagyon biztos a dolgában. Ahogy felér az emelvényre, Effie rögtön az orra alá dugja a mikrofont, anélkül, hogy bármit is mondana vagy kérdezne. Ewannek nem is kell több, azonnal megszólal:
    - A másik kiválasztott legyen… – elnyújtja az utolsó szót, szerintem szándékosan. A kölyök ért a feszültségkeltéshez. – Jedikiah Miller!
    Ewannel ellentétben őt igenis ismerem. Noha nem személyesen, de azért tudok róla egyet, s mást. Például, hogy a családjáé a körzet egyetlen szabókereskedése - az anyja és az apja varrják a polgármester ruháit -, hogy viszonylag csendes srác, de ehhez képest elég sok barátja van a suliban. És hogy Kosette, aki a legjobb barátnőm volt, három kerek évig fülig szerelmes volt belé. Most azt kívánom, bárcsak jelentene neki még valamit a fiú.
    Jedikiah meglepően nyugodtan sétál fel a tribünre. Talán idősebb nálam két évvel, és talán fogalmam sincs, milyen a személyisége, de akkor is váratlanul ér a higgadtsága, ezzel együtt fel is bosszant. Miért nem olyan feldúlt, mint én?! Próbálom észrevétlenül kifürkészni az érzéseit az arcvonásaiból, azonban túl zaklatott vagyok most ehhez, Jedikiah pedig pillanatokon belül beáll Effie mellé, így eltűnik a látóteremből.
    - Íme, a Hetvenötödik Éhezők Viadala Kiválasztottjai! – kiáltja el magát Trinket nagysasszony. A tapssal már nem is próbálkozik, szerintem évekkel ezelőtt világossá vált – még számára is -, hogy itt, egy ilyen szegény bányászkörzetben aztán senki nem fog ujjongva tapsikolni két jövendőbeli hullának. Undersee polgármester átveszi a szót, és belekezd a Hűtlenségi Egyezmény felolvasásába, amit talán már kívülről fújok, hiszen minden évben kötelező felolvasni, hozzá tartozik az Aratás „programjához”. Évről-évre ugyanaz a menetrend… Jaj ne! Hirtelen megfagy a vér az ereimben, ahogy eszembe jut, mi is következik ezután: a körzet két Kiválasztottjának kezet kell fogni egymással. Ha átmenetileg le is higgadtam egy kicsit, most újra vadul kalapálni kezd a szívem. Még jobban összeszorítom az öklöm, az ujjaim elcsúsznak a tenyerem vértől síkos felületén. Egy ideje már nem izgat, mit gondolnak rólam az emberek – sok jót úgy sem -, mégis, nem akarom, hogy a körzettársam vagy bárki más megtudja, mennyire össze vagyok törve. Elvégre, mától ez a fiú az ellenségem, és nem hagyhatom, hogy rájöjjön a gyengeségeimre. Azt sem tudhatom, hogyan reagál majd a vérre, de akár egész Panem előtt is leleplezhet engem. A polgármester lassan befejezi a Hűtlenségi Egyezmény olvasását, és halk, szelíd hangon felszólít minket, hogy fogjunk kezet. Szembe fordulok Jedikiah-val, eközben minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy leplezzem a rajtam eluralkodó pánikot, azonban ez elég nehéz feladatnak bizonyul. Legszívesebben erősítenék a szorításomon, csakhogy ez egyáltalán nem könnyítené meg a helyzetem, inkább csak rontana rajta. Nyugodj már meg! – korholom le magam gondolatban, ahogy meglátom, hogy a velem szemben álló fiú lassan felemeli a jobbját. A legjobb barátnőd miatt vagy itt, valószínűleg meg fogsz halni, ugyan mi lehet ennél rosszabb? – hallom a saját hangomat a fejemben. És még ha fáj is, annyira igaza van. Mintha ismét évek telnének addig, amíg villámgyorsan a kezébe nem dugom a sajátomat. Már nem érdekel, mi fog ezután történni, egyáltalán nem. A legnagyobb megdöbbenésemre azonban Jedikiah nem húzza el a kezét. Helyette mélyen a szemembe néz, a pillantása mintha azt üzenné: „Nem fogom elárulni a titkodat!” Persze az is lehet, hogy tévedek. A mai nap után már nem lepne meg.

***

    Hamarosan már a Törvényszék épületében vagyok, ahová két nem túl kedves Békeőr terelgetett be néhány perccel ezelőtt, majd szó nélkül rám zárták az ajtót. A kanapé, amin ülök, annyira pofátlanul puha, és finom anyagból készült, hogy ideges leszek tőle. Ezért inkább úgy döntök, beletörlöm a véres tenyerem, hogy még véletlenül se legyen ennyire tökéletes. Piszkosul fáj, ahol a textil hozzáér a sérült bőrömhöz, így párszor felszisszenek, de annyira mérges vagyok, hogy még az sem érdekel, ha emiatt elfertőződnek a sebek.
    Furcsa, de most valahogy nem tudok sírni. A színpadon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne kezdjek menten bőgni, azonban mióta bezártak ide, és várom a szüleimet, a kishúgomat, hogy elbúcsúzhassak tőlük, a könnyek valamilyen oknál fogva csak nem akarnak kibuggyanni. Így van ez egészen addig, amíg ki nem nyílik a hatalmas, két szárnyú ajtó, és meg nem látom az édesanyám elgyötört arcát, ahogy könnyektől csillogó szemekkel bámul rám. Abban a pillanatban könnybe lábad a szemem. Anya mögött ott áll még apa és Camilla is, én azonban csakis rá összpontosítok. Mielőtt közelebb jönne, alig észrevehetően oldalra billenti a fejét, fájdalmas arckifejezése szavak nélkül is mindent elmond: elárult. Hevesen rázom meg a fejem, jelezve, hogy nem akarok beszélni róla. Aztán kitör belőlem a zokogás. Nemsokára megérzem a körém fonódó karok melegét. Anya gyengéden simogatja a hajamat, miközben átölel, a testvérem pedig kismajomként csimpaszkodik a nyakamba.
    - Daniela, figyelj ide, kislányom! – szól apa, aki előttem guggol, két kezét a térdemen pihenteti. A hangja egyáltalán nem parancsoló, inkább szelíd, mégis sikerül elérnie, hogy valamennyire abbahagyjam a sírást, és rá figyeljek. – Bármi is történt ma, felejtsd el. Tudom, hogy nehéz, de te erős lány vagy, a legerősebb, akit valaha ismertem. Most az a fontos, hogy… hogy haza gyere. – Vagyis az, hogy ne halj meg. Tudom, hogy ezt akarta mondani.
    - Még egy bolond is tudja, hogy szinte semmi esélyem – vetem oda keserűen.
    - Dana, sok mindent tanítottam neked, tudod, hogyan védd meg magad. Ezt használd ki!
    - Konyhakésekkel dobálózni ócska farönkökre mit sem ér egy Hivatásos ellen.
    - De…
    - Nincs de. Ez a valóság. Kár is mást hinni. – Apa lemondóan sóhajt egyet.
    - Dana, ne add fel! – kiáltja hirtelen egy vékonyka hang. Camilla úgy rázza a vállam, ahogy csak tudja apró kezeivel, aztán mélyen a szemembe fúrja ártatlan tekintetét. - Én tudom, hogy az én nővérkém a legjobb! Meg kell nekem ígérned, hogy te leszel a legjobb! Nem hagyhatsz csak úgy itt, mert akkor nagyon-nagyon-nagyon hiányoznál nekünk! – Ismét könnybe lábad a szemem, ahogy a húgomat hallgatom. Nem akarom még jobban letörni a kedvét, de ezzel együtt azt sem, hogy hamis reményekbe ringassa magát.
    - Milla, ez nem ilyen egyszerű… - nézek rá bűnbánóan.
   - De te akkor is meg tudod csinálni. – Leírhatatlan az az érzés, amit akkor érzek, amikor látom, hogy a húgom pillantása is elhomályosul. – Ugye? – kérdezi, immár hüppögve. Szorosan átölelem, és a fülébe suttogom:
    - Megpróbálom.
    Ezután még épphogy marad időm megölelni a szüleimet, és elmondani nekik, hogy szeretem őket, mert az ajtó kivágódik, a Békeőrök pedig azonnal kiutasítják a családomat a szobából. Mielőtt anyát elrángatnák tőlem, még hallom, ahogy azt súgja:
    - Mutasd meg nekik, hogy milyen erős nő vagy!
    Aztán azt ajtó becsukódik, a családom pedig eltűnik előlem. Talán örökre.
   Még lehet úgy egy fél órám a vonat indulásáig, ami majd a Kapitóliumba visz, és mivel nem számítok további látogatókra – ugyanis a szüleimen és a testvéremen kívül csak egyetlen egy ember volt, akinek számítottam, de a mai nap után már őt is kihúzhatom a listáról -, csendben sírdogálok még egy kicsit, nem gondolva arra, milyen következményei lesznek. Valamikor ki kell adnom magamból a felgyülemlett feszültséget, és inkább most, mint a Viadal közben. Majd hirtelen újra nyílnak az ajtók, kissé hűvös fuvallatot hozva így a helyiségbe. Alig hiszek a szememnek, amikor meglátom, ki áll velem szemben. Fejét lehajtja, közben barackszínű ruhája szélét markolássza. Megtörlöm az arcom, de igazság szerint már nem érdekel, ha sírni lát.
    - Mit keresel itt? – Olyan lenézően és mogorván szólok, hogy még rólam is nehéz elhinni, hogy képes vagyok így beszélni bárkivel.
    - Én… - Nem látom tisztán az arcát, ahhoz túl távol van, viszont a szipogása elárulja, hogy ő is sír. Mennyire álszent! – Muszáj volt eljönnöm.
  - Minek? Hogy a képembe röhögj? – Erre olyan hevesen kapja fel a fejét, hogy egy kicsit megijedek.
    - Nem, Daniela, te ezt nem érted!
  - Igazad van, tényleg nem értem! - felpattanok a kanapéról és úgy ordítok az egykori legjobb barátnőmre, ahogy a torkomon kifér. – Nem értem, hogy hogy lehettem akkora idióta, hogy nem láttam, milyen egy álnok kígyó is vagy te valójában! – A könnyek úgy patakzanak le az arcomon, mint a vízesés egy szikla oldalán. Kosette keserves zokogásba kezd, de egyáltalán nem tud meghatni.
    - Tudom, hogy most nagyon haragszol rám, valószínűleg utálsz is. Minden jogod megvan hozzá, de…
    - Nincsen semmi de, Kosette! – A kiabálás után egy kicsit megnyugszom, ám ez nem azt jelenti, hogy kedvesebb is leszek. - Megbocsájthatatlan, amit tettél, és az lenne a legjobb, ha most rögtön eltűnnél innen. Ha eltűnnél az életemből! Te vagy az utolsó személy, akit látni akarok.
    - Jó, rendben – feleli szipogva. – Csak kérlek…
   - Nem érdekelsz, Kosette – vágok ismét a szavába. Mégis hogy képzeli, hogy kérhet még tőlem bármit is?
    Hiába a kemény szavak, a lány akkor sem tágít. Közelebb jön hozzám, és megfogja a kezem.
    - Nyerned kell, Daniela.
    Nem nézek rá. Nem kezdek el újra bőgni. Lassan kihúzom a bal kezem a két tenyere közül.
    - Daniela?
   - Menj el, Kosette. – Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. - Soha többé nem akarlak látni.

***

   Percek múlva értem jönnek a Békeőrök, hogy bedugjanak egy fekete, elsötétített ablakokkal rendelkező autóba, ami kivisz az állomásra. Az út rövid, és én alig fogok fel belőle valamit. Az állomáson sincs ez másképp, úgy érzem, mintha a kamerás riporterek hada és én, két különböző világban lennénk. Nem érdekel, hogy ott vannak. Nem érdekel, hogy felvesznek. Csak bámulok magam elé, mint valami élőhalott. Tulajdonképpen az is vagyok. Az a lány, aki nemrég ott állt előttem, akiről azt hittem, mindig számíthatok rá, és hogy mindig mellettem fog állni, a mai napon megölte egy részem. Kegyetlenül, hidegvérrel, és még igazi fegyvert sem használt hozzá. Amikor kimondta a nevem, valami eltört bennem, csakúgy, mint néhány évvel ezelőtt. Azonban most eszem ágában sincs megjavítani.
    Már nem érdekel.
    Többé nem fogok sírni.
    Többé nem fogom hagyni, hogy eláruljanak.
    Többé nem bízom meg senkiben.
    Soha.