Negyedik fejezet II.

Sziasztok!

Ebben a késői órában hozom nektek az ígért fejezetet, ami remélem, kárpótol majd titeket az előző, igen rövid, és eseménytelen rész után. Ugyanis ez a fél önmagában olyan hosszú, mint a többi, egyben kirakott fejezetem, és a párbeszéd is sokkal több benne. :)
Ismét szeretnék köszönetet mondani a plusz egy feliratkozómnak, a kommentelőknek, a cseréknek, és a azoknak is, akiktől valamilyen díjat kaptam. Nagyon örülök - még mindig, töretlenül -, hogy itt vagytok! <3
Ja, és mielőtt jó olvasást kívánnék nektek, ünnepélyesen is megkérnem Laurent, hogy ha lehet, ne öljön meg a fejezet eleje miatt. Akkor már inkább benne vagyok egy elbeszélgetésben. De ha másért nem is, akkor a történet befejezése érdekében hagyj életben, pls! :D
Na, és akkor most mondom, hogy jó olvasást!

Ölel mindenkit, Thea Quincey

__________________________________________________________________________________

~Negyedik fejezet II.~

    Persze megpróbálhatom elhitetni magammal, hogy ez csak valami vicc, esetleg rémálmom van, de kénytelen vagyok belenyugodni, hogy a szemem nem csal. Ahogy az orrom sem - ilyen büdöset ugyanis az életben nem lehet álmodni: alkohol, hányás, és lábizzadtság szaga keveredik egymással a kocsiban. Máris elment az étvágyam. Az orromat is majdnem befogom, de szerencsére sikerül leküzdenem a késztetést. Katniss és Peeta épp akkor állnak fel az asztaltól, amikor közelebb sétálok, és együtt megpróbálják felemelni a székről a saját hányásában fetrengő Haymitch-et. Nem kellene meglepődnöm ezen, hiszen a Tizenkettedikben mindenki tisztában van vele, hogy Haymitch az alkohol megszállottja, na de ki a franc képes arra, hogy röpke egy óra alatt így leigya magát? Bár ki tudja, előtte mennyit ivott…

    - Ez egyszerűen felháborító! – sipítozza Effie, az arca pedig torz alakot ölt az undortól, miközben kelletlenül eltolja magától a tányérját.

    - A történelem megismétli önmagát – sóhajtja Katniss. Olyan képet vág, mint aki minden egyes nap eljátssza ugyanezt, újra és újra, amíg végül bele nem fárad. De valahogy nem tudom róla elképzelni, hogy csak úgy önszántából gondját viseli a volt mentorának. Peeta valami mosolyfélét erőltet magára, és megpróbálja elviccelni a dolgot:

    - A régi szép idők, ugye? – mondja, ám Katniss-től csak egy szúrós pillantást kap válaszul. Nagy nehezen kikotorják a Haymitch-et abból az undormányból, amit maga után hagyott, és vonszolni kezdik az ajtó felé. – Elnézést, egy perc, és jövünk.

    Elgondolkodva nézek utánuk, egészen addig, amíg be nem záródik a vagon ajtaja. Mire visszafordulok, már el is lepik az asztalt a Kapitólium szolgálói, és csendben takarítják fel a hányást róla, meg a padlóról. Kinyitnak néhány ablakot, új terítőt, meg tányérokat hoznak, teli étellel, és még valami spray-t is fújnak a levegőbe, amitől majdhogynem azonnal friss, virágillat lesz az étkezőkocsiban. Mindezt az asztal mellett állva várom meg, majd amikor elmennek, én is leülök az egyik székre, mégpedig arra, amelyik legtávolabb van attól a helytől, ahol Haymitch ült néhány perccel ezelőtt, így éppen a körzettársammal kerülök szembe. Kifejezéstelen arccal nézek fel Jedikiah-ra, aki erre úgy mosolyog rám, mintha régi haverok lennénk, vagy mi a fene. Megemelem a szemöldököm, olyan lenézően, ahogy csak tudom, mire ő ugyanígy tesz, csak sokkal barátságosabban. Akármit is tett értem az Aratáson ez a srác, most ünnepélyesen hülyének titulálom.

    - Nekem teljesen elment az étvágyam, de ti egyetek csak nyugodtan, gyerekek – mondja Effie, kivételesen normális hangnemben. Sőt, még ránk is mosolyog, mondhatni kedvesen. – Én a fülkémben leszek, amíg nem kezdődik az összefoglaló. – Azzal feláll, és eltipeg az ízléstelen magassarkújában.

    Oké, talán tévedtem abban, hogy elment az étvágyam, ugyanis a rengeteg kaja láttán rögtön összefut a nyál a számban, és úgy érzem, mindet megakarom kóstolni. Noha magam is tudom, hogy ez teljességgel lehetetlen, annyi minden van itt. Háromféle sajtkrémlevesből válogathatunk – rájövök, hogy ezek közül az egyik árasztotta magából azt az izzadtsághoz hasonló szagot, nem pedig Haymitch lába -, amiknek a tetején ropogós golyócskák úszkálnak, és rettenetesen finomak. A húsok közül alig tudok választani, annyira gusztusosan néz ki mind, így a végén két különböző szelet, ezekhez pedig egy adag párolt zöldség is kerül a tányéromra. Mindenből csak egy kicsit szedek, mert tudom, hogy az én kevés mennyiségű ételhez szokott gyomrom nem bírná sokáig, és semmiképp sem szeretném az iszákos mentorunkhoz hasonlóan végezni.

    Éppen a desszertemért nyúlok – hideg fagylalt, gyönyörűen vöröslő meggyekkel a tetején -, amikor Katniss és Peeta csatlakoznak hozzánk. Mindketten elég világfájdalmas fejet vágnak, csak amíg Peeta próbálja leplezni ezt a kedves mosolyával és egy bocsánatkéréssel, addig Katniss-t feltehetően nem érdekli a jelenlétünk. Úgy vágja le magát az egyik székre, mintha egy zsák krumpli lenne.

    - Csak legyünk túl rajta – mormogja az orra alatt.

    - Micsodán? – szólal meg Jedikiah, aztán a szájába töm egy nagy falat csokis süteményt.

    - Katniss arra gondolt, hogy adnánk nektek néhány tanácsot, amit majd a Viadalon hasznosíthattok. Mint tudjátok, idén vagyunk először mentorok, de igyekszünk mindenben segíteni titeket – magyarázza Peeta komoly arckifejezéssel. Szőke haja minduntalan a homlokába hullik, őt azonban egyáltalán nem zavarja. Ahogy nézem beszéd közben, észreveszem, hogy mennyivel idősebbnek is tűnik most a valódi koránál. Jedikiah egy évvel felette járt a suliban, mégis sokkal fiatalabbnak néz ki a bozontos, sötétbarna hajával, és azzal az idióta mosollyal a képén. Akárcsak egy igazi gyerek. Kíváncsi vagyok, vajon ért-e valamihez az indokolatlan vigyorgáson kívül. Nagyon remélem, hogy nem. – Neked is megfelel, Daniela?

    - Tessék? – kapom fel a fejem a nevem hallatán. Talán lemaradtam valamiről?

    Peeta szólásra nyitja a száját, de végül nem az ő hangján érkezik hozzám a válasz.

    - Arról beszéltünk, hogy jó lesz-e, ha Katniss téged, Peeta pedig engem mentorál – mosolyog rám újra a körzettársam. – Tudod, a nemekre való tekintettel.

    - Ez hülyeség – bukik ki belőlem, és azonnal meg is bánom, hogy megszólaltam. A többiek tágra nyílt szemekkel bámulnak rám, legfőképp Katniss. Magam sem tudom, mi ütött belém, viszont továbbra sem tudom befogni. Olyan, mintha nem is én mondanám ki a következő szavakat. – Én Peetával akarok készülni.

    Legszívesebben elsüllyednék, vagy kiugranék a több száz kilométer per órával száguldó vonatból, annyira szégyellem magam, mikor rájövök, mit is mondtam az imént. Ha még azt se tudom kontrollálni, miket beszélek, hogy fogom én túlélni az Arénát?

    - Talán nem a legpraktikusabb, de legyen, ha mindenkinek jó így.

   - Nekem nyolc – feleli Katniss. Nem igazán ismerem ezt a lányt, fogalmam sincs, milyen az, amikor jó kedve van, de ma mintha kifejezetten rossz kedvében lenne, főleg, mióta visszajöttek Haymitch-től. Csak bámul maga elé, közben a tányérján lévő érintetlen ételt turkálja, a villája pedig kellemetlen, csikorgó hangokat ad ki, ahogy a porcelánhoz ér.

    Ezután Peetával mindketten Jedikiah-hoz fordulunk. A mosoly lefagyott az arcáról, úgy tűnik, nagyon gondolkodik, azonban ugyanolyan magabiztosnak tűnik, mint eddig. Valami piszkál odabentről, a pulzusommal és a gyomrommal szórakozik, ami miatt azt kívánom, bárcsak Jedikiah is beleegyezne ebbe a felállásba.

    - Oké, felőlem – mondja ki a döntését, és újra széles mosolyra húzódik a szája. Nem emlékszem rá, hogy a hatalmas sóhajtást, ami ezután elhagyja a számat, csak képzelem-e.

***

    Amíg Peeta befejezi a vacsoráját, én meg Jedikiah különféle gyümölcsöket kóstolgatunk, és Katniss is elfogyaszt valamennyit az ő adagjából. Eközben persze a mentoraink olyan tanácsokkal bombáznak minket, mint: „Keress vizet!”; „Ne gyújts tüzet!”; „Húzz el a Bőségszarutól!”. Avagy amiket egy ép eszű ember magától is kitalál, miután volt szerencséje végignézni néhány Viadalt az eddigi életében. Úgy döntünk, hogy szeretnénk külön készülni – vagyis én döntök így, mert Jedikiah egy ideig erősködik, hogy csináljuk együtt a kiképzést -, ezért nem esik szó arról, hogy melyikünk mihez ért. Ezt majd négyszemközt beszéljük meg a mentorainkkal.

    Hamarosan Effie jön értünk, hogy fáradjunk át egy másik kabinba, ahol mind letelepszünk egy hatalmas tévé elé, és végignézzük az Aratás összefoglalóját. Az adás közben nem figyelek senki és semmi másra, csakis az óriási képernyőre. Az Első Körzet kiválasztottjai elég veszélyesnek tűnnek, főként a lánynak van nagyon ádáz tekintete. Szabályszerűen átfúrja vele a képernyőt. Természetesen mindketten önként jelentkeznek, csakúgy, mint a Második Körzetbeliek. Hiába, a Hivatásos körzetekben így szokás, még az idei év hülye szabálya ellenére is. Képtelen vagyok az összes gyerek nevét és arcát az emlékezetembe vésni, akármennyire is próbálom, de a Hatodik Körzetből mégis csak megjegyzek egy Roshen nevű lányt, aki csupán tűzvörös hajával tűnik ki a mezőnyből. A következő, Hetedik Körzetből érkező csajt is elég nehéz elfelejteni, ugyanis annyira megijed a neve hallatán, hogy látszólag teljesen földbe gyökerezik a lába, és végül két Békeőrnek kell felrángatnia a színpadra, miközben ő össze-vissza sikoltozik. Most rendkívül örülök neki, hogy én nem tettem meg ugyanezt. Nemsokára a Tizenkettedik jön, nekem pedig újra át kell élnem azt a borzalmat. Látom Kosette kisírt, álszent képét, meg magamat is, ahogy eleinte totál leblokkolva állok a tömeg közepén. Egyedül az nyugtat, hogy ezután úgy tűnik, mintha összeszedném magam, és sikerül magabiztosan felvonulnom a színpadra. Még a vérző tenyeremből sem látszik semmi.

***

    A hajamat törölgetve lépek ki a fürdőből, amikor halk, de határozott kopogást hallok az ajtó túloldaláról. Nagyon remélem, hogy nem Effie-nek van valami – csak számára - oltárian fontos mondanivalója, mert már túl fáradt vagyok ahhoz, hogy a sipítozását hallgassam, bármilyen kedves is volt a vacsoránál. Jó lenne, ha végre ágyba bújhatnék, most, hogy már lezuhanyoztam ebben az ultramodern fürdőszobában.

    Mikor azonban kinyitom az ajtót, meglepetésként ér, hogy nem az ezüsthajú nőszemély áll velem szemben. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy kellemeset csalódtam-e, vagy sem. Talán mindkettő.

    - Mit akarsz? – kérdezem a körzettársamat egy értetlen pillantás kíséretében. Megemeli a karját, és csak ekkor veszem észre, hogy nem üres kézzel jött.

    - Hoztam kötszert, hogy elláthasd a sebeidet – mosolyog rám, ma már ki tudja, hányadszor, egy elsősegély dobozt tartva.

    - Ha kellett volna kötszert, kerestem volna magamnak.

    - Csak segíteni szeretnék.

    - Nem kértem, úgyhogy akár mehetsz is – vetem oda neki, és megpróbálom rácsapni az ajtót – nem sok sikerrel.

    - Most komolyan! Hagyd, hogy segítsek! – könyörög a fiú.

  - Te hülyének nézel engem? – kérdezem felháborodva, miközben tovább kínlódom az ajtó becsukásával.

    - Egyáltalán nem. – Végül feladom, és elengedem a kilincset.

    - Akkor meg mit keresel még itt mindig?

    - Igazság szerint, nekem is szükségem lenne a te segítségedre – villant rám egy félmosolyt. Mi a francot akar tőlem ez a gyerek?

  - Nekem nincs szükségem a tiédre – pontosítok, ahelyett, hogy a mondanivalója lényegére kérdeznék rá. Mondjuk ez nem is szükséges, mert felém nyújtja az egyik kezét, és akkor leesik a dolog.

    - Megvágtam magam keresgélés közben. És én veled ellentétben nem vagyok olyan ügyes, hogy el tudom látni a saját sebem.

    - Kérj meg valaki mást – Megint a kilincsért nyúlok. - Van egy csomó kapitóliumi szolgálólány, akik biztos szívesen kötözgetik neked a bibis ujjadat. Ha szerencséd van, még puszit is kapsz rá - mondom neki, mire gúnyos mosolyra görbül a szám széle.

    - Nagyon vicces. Komolyan kérlek, hogy segíts, Dana. – Mélyen beszívom a vonat virágillatú levegőjét, aztán hangosan kifújom. Ezt a kölyköt se lehet lerázni egykönnyen, ráadásul tényleg komolyan hangzik, amit mond. Szélesre tárom az ajtót, és a kezemmel beinvitálom Jedikiah-t.

    - De ha még egyszer Danának mersz hívni, páros lábbal rúglak ki innen – fenyegetem meg, mintha valóban kitudnék rúgni páros lábbal bárhonnan is egy tőlem sokkal nagyobb és erősebb fiút.

    Némán ülünk az ágyam szélén, és még úgy is érzem a körzettársam átható mosolyát, hogy közben rá sem nézek. Csendben nyúlok a fertőtlenítőért, aztán a gézt keresem meg az elsősegély dobozból, amivel bekötözhetem a szabó fiának kezét. Basszus, Dana, hogy te mekkora egy idióta vagy! Kötözöd. A szabó. Fiának. A kezét. A szabó fiáét. Akinek – ebben biztos vagyok -, számtalanszor kellett már ellátni a saját, szúrt sebeit, és akár a szüleiét is.  Hogy is vehettem én be ezt a süket dumát?

    - Jól van, Jedikiah – nézek mélyen a szemébe. – Elárulnád nekem, hogy mégis mekkora hülyének nézel te engem? – A hangom nyugodt, pedig én magam egyáltalán nem vagyok az.

    - Nem tudtalak átvágni, mi? – vigyorog mindent tudóan.

    - Hát nem – felelem határozottan. Nem akarom azt sugározni, hogy „de, rohadtul át tudtál vágni”. – És ha már annyira haverkodni akarsz, akkor legyünk egymással őszinték. Én őszintén bevallom neked, hogy semmi kedvem hozzád, és csak azért ülünk most itt, mert azt hittem, hogy így majd lekopsz rólam. – Remélem nem sejti, hogy a „semmi kedvem hozzád” részen kívül minden szavam szemen szedett hazugság. – Most te jössz. Miért nem hagytál békén, mikor szépen kértem?

    - Talán, mert egyszer sem kérted szépen.

  - Szórakozhatunk még egy ideig, úgyis ráérünk most, hogy halálra vagyunk ítélve. Viszont ha gondolod, el is mondhatod, mit akarsz tőlem.

Jedikiah szórakozottan sóhajt egyet.

    - A szövetségesed szeretnék lenni.