Negyedik fejezet I.

Sziasztok!

Ééés itt is van az új rész, amit persze megint nem sikerült a tervezett időben hoznom, de hát ha egyszer közbeszólt az élet, akkor közbeszólt. Beteg is voltam egy jó két és fél hétig, és személyes okok miatt sem tudtam igazán ráhangolódni a történetre, viszont ez itt nem a sírás helye, szóval be is fejezem, még mielőtt elkezdeném mesélni az élettörténetem. Azért remélem, még nem utáltok nagyon. Most úgy néz ki, hogy minden újra sínen megy Thea háza táján, és így remélhetőleg a egy-két hetes határidőmet is képes leszek betartani. Hjaj, borzasztó, hogy állandóan erről kell beszélnem.
Ezért is, ejtek inkább pár szót az aktuális fejezetről, ami még így is csak az egyik fele a negyedik résznek. Nem lesz a legizgalmasabb, az biztos, de a második féllel igyekszem majd kárpótolni titeket mindenért, még ezen a hétvégén.
Szeretném megint megköszönni, hogy kommenteltetek az előző fejezethez, annyira jól esik tényleg, hogy vannak, akik időt szánnak a történetemre. :) Na meg, ezer hála és millió virtuális ölelés illeti a drága Do_Payne-t, aki csodálatos trailert készített a bloghoz! Nekem eszméletlenül tetszik, de lessétek meg ti is a szövegelésem alatt található linken. ;) Még egyszer köszönöm neki! :)<3

Blogtrailer

Jó olvasást!

Ölel mindenkit, Thea Quincey

__________________________________________________________________________________

~Negyedik fejezet I.~

   

    Felszállunk a vonatra, én pedig észre sem veszem, hogy elindulunk, amíg Effie beljebb nem lökdös az egyik kocsiba, és meg nem látom az ablakon keresztül a pályaudvar gyorsaságtól elmosódó körvonalait. Még mindig letargikus hangulatban vagyok, ezért nem kezdek el bámészkodni mindenfelé, inkább csak kiszúrok magamnak egy pontot. Jó, azt meg kell hagyni, hogy a vonat belseje a maga módján igenis gyönyörű – már az a része, amit látok -, viszont jelen pillanatban nagyon nem tud érdekelni, hogy a csipketerítős asztal, amivel már lassan két perce szemezek, mahagóni-e vagy tölgy, és hogy van-e belőle esetleg több is a szerelvényen. De nagyon jó bámulni.
    Annyira, hogy csak félig-meddig figyelek oda, amikor Effie földöntúli hangon kiselőadást tart nekünk a hamarosan megejtendő vacsoráról, meg ilyen-olyan illemszabályokról, amiket már csak azért sem érdemes meghallgatni, mert úgy kezdi: „Örülnék, ha betartanátok…”. Kit érdekel, hogy ez a nő minek örül? Miután ezeket felsorolta, csacsog még valamit arról, hogy hozzuk rendbe magunkat, és öltözzünk fel szépen, a külön nekünk fenntartott kabinban és a hozzá tartozó fürdőszobában mindent megtalálunk – persze ezt ő nem ilyen röviden és tömören fogalmazza meg.
    - Most pedig megmutatom a szobáitokat! – visítja, de mintha egy másik világból érkezne hozzám a hangja. Ezután mindenkit egy másik kocsiba terel, tehát kénytelen vagyok elszakítani a tekintetem az új barátomtól, Asztalkától, és magam elé bámulva követni a kísérőnket egészen az újdonsült szobám ajtajáig. – Ne feledjétek, egy óra múlva vacsora!
    Pillanatok múlva óriási robajjal vágódik be mögöttem az ajtó, pedig nem is emlékszem, hogy erősen csaptam be magam után. Hirtelen felerősödik még a legapróbb nesz is, és rájövök, hogy minden, amit eddig olyan tompán észleltem, és másvilágról jövőnek tituláltam, az én saját valóságom volt. Ez a borzalmas, áruló valóság.
    Ledobom magam a szoba közepén terjeszkedő, hatalmas ágyra, miközben igyekszem arra gondolni, hogy ne gondoljak semmire. Nem akarom, hogy eszembe jusson az Aratás, a búcsúzás, a családom, vagy bármi, ami az otthonommal kapcsolatos, de legfőképp Kosette alakját akarom kiűzni a fejemből. Jelenleg bármit megadnék, csakhogy a bennem kavargó rengeteg érzés, és kép eltűnjön örökre, a helyét pedig végtelen üresség vegye át. Azonban hiába szorítom össze a szemem, hiába bújok egy hófehér, bolyhos párna mögé, az emlékek csak nem akarnak továbbállni, hogy helyettem mást kínozzanak. Inkább minduntalan a gondolataimba férkőznek, sündörögnek körülöttem, mint az éhes vadállatok, akik a megfelelő pillanatra várnak, hogy végre lecsaphassanak meggyengült áldozatukra. Aztán rám rontanak, nekem pedig nincs hová menekülnöm.
    - Na, jól van, Daniela, elég az önsajnáltatásból – mormogom magamnak. Ennek így semmi, de tényleg rohadtul semmi értelme. Bujdokolhatok itt akármeddig, ettől viszont nem fog megváltozni a jelen, az időt pedig nem tekerhetem vissza. Az lesz a legjobb, ha most rögtön tudomásul veszem, hogy baromira kicseszett velem az élet. Mégpedig ehhez a legjobb barátnőm segítségét kérte. Jobban mondva a személyét, akit egykoron így neveztem. De túl kell lépnem ezen, bármennyire is fájdalmas. Pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy növeljem a túlélési esélyeimet, ahogy csak lehet. Mert valljuk be, azok nem túl jók. Ez színtiszta statisztika. Mivel a Tizenkettedikből származom, bérelt helyem van a vérfürdő áldozatait felszedő légpárnáson. Épp ezért nem bőghetek itt, egy ronda párnába dugva a fejem, mint valami pisis óvodás, maximum akkor, ha öngyilkos szeretnék lenni. Márpedig én nem szeretnék az lenni. Élni akarok. És különben is, megfogadtam, hogy többet nem sírok.
    Első lépésként az antibőgőmasinák esélynövelő létráján, feltápászkodom az ágyról, és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Ahogy belépek, kellemes barack illat csapja meg az orrom és hűs levegő kezdi csiklandozni az arcomat. A vonat egyik apró ablaka résnyire nyitva van. A helyiség egyébként makulátlanul tiszta, nem olyan, mint a mi fürdőnek kinevezett kis szobánk, ahol mindent belep a szénpor. Ráadásul soha életemben nem láttam még ilyen modern eszközöket: a zuhanyzó, amellett, hogy vakítóan fénylő, rozsdamentes fémből készült, legalább két tucat funkciót ígér a használójának, a csaphoz pedig hozzá sem kell nyúlnom, mert ha alá teszem a kezem, máris megindul belőle a kristálytiszta, langyos víz. Először rettenetesen csíp, ahogy a víz hozzáér a tenyeremen lévő sebekhez, még szappan nélkül is, de tudom, hogy muszáj kitisztítanom őket. Szerencsére nem kell törülközőt használnom, mert a mosdókagyló mellé felszereltek egy berendezést, ami másodpercek alatt felszárítja a vizet a kezemről.
    Jobban szemügyre veszem a körmöm okozta vékony sebeket: egy kicsit még mindig szivárog belőlük a vér. Viszont megállapítom, hogy ehhez képest nem is annyira mélyek. Nem tudom, van-e itt valami, amivel be tudnám kötözni, de nem is nagyon erőltetem meg magam, hogy találjak kötszert, esetleg fertőtlenítőt. Otthon is csak a súlyosabb vágásokat, horzsolásokat láttuk el ilyen módon – drága dolog a gyógyszer, valamint a géz -, és lám, még mindig élek! Majd begyógyul ez is magától. Hogy ki látja meg? Innentől kezdve erre is magasról teszek.

***

    A ruháknak külön kis helyiséget rendeztek be, és amellett, hogy annyi cuccal pakolták tele, amennyit még életemben nem láttam, még egy hatalmas egész alakos tükör, és egy többszemélyes puff helyet kapott. Hangulatos, meg minden, de ha jobban belegondolok, oltári nagy pocséklás. Ezek a kapitóliumi népek még utazni is luxus körülmények között utaznak, miközben otthon egyesek örülnek, ha kétnaponta ehetnek egy-egy száraz kenyérszeletet. Valamiért nem lepődöm meg ezen.
    Persze nem csak rossz oldala van ennek a rengeteg ruhának. Ugyanis minden egyes darab más-más stílust képvisel, így szabadon választhatok, nem kell beleerőszakolnom magam egy olyan tipikus, fővárosiaknak való csilivili ruhácskába, mint amilyeneket Effie hord állandóan az Aratásokon, meg az a rendkívül undorító nő, Gravidia Stellmenson, aki a híreket mondja a tévében azokkal a csicsás műszempilláival. Komolyan, tavaly az egyik adásban minden szál szempillájára egy miniatűr lepke volt ragasztva, Camillával meg a hasunkat fogva röhögtünk, mert alig tudott pislogni a szemhéját húzó súlytól. Szánalmas akárcsak a többi hozzá hasonló.
    Kiakasztok néhány egyszerűbb darabot a szekrényből, és örömmel szabadulok meg végre a halványkék förtelemtől, ami eddig volt rajtam. Csak ledobom a hátam mögött lévő lila puffra, majd sorsára hagyom, ugyanis legkevésbé sem érdekel, mi lesz a sorsa. Ez az egy dolog biztos nem fog hiányozni, úgyhogy felőlem ki is hajíthatják a kukába, én aztán nem fogom felróni senkinek. Sőt, még talán meg is köszönném az illetőnek.
    A karórámat azonban magamon hagyom, attól semmi pénzért nem válnék meg. Egyrészt azért, mert világ életemben függtem az időtől, de rettenetesen, szinte egy percig sem bírom ki, ha nincs a közelemben egy eszköz, amin megnézhetem, hány óra is van pontosan. Ez az ékszer pedig különösen sokat jelent nekem. Nem igazán tudom, hogy miért, nem családi ereklye, vagy ilyesmi, csak egy ócska óra, amit apa szerzett nekem a Zugból, mikor tönkrement az anyáé, amit addig hordtam. Nem volt drága, senkinek se kellett már rajtam kívül ez kopott vacak – illetve apa így mesélte. Mellesleg ez az egyetlen jó emlékem, ami a körzet feketepiacához kötődik.

***

    Lassan letelik az egy óra, és mivel semmi kedvem Effie idióta sípolását hallgatnom, amiért késtem, meg amúgy sincs nagyon mit csinálnom azon kívül, hogy fekszem, és a plafont bámulom, úgy döntök, hogy elindulok az étkezőkocsiba. Egy darabig próbáltam kitalálni, hogy milyen taktikát kövessek majd a Viadalon és az azt megelőző felkészülés alatt, de minden hiába. Nem tudok túljutni azon az egészen aprócska bökkenőn, hogy egy fegyverhez sem konyítok kifejezetten. Jó, otthon apa megtanított ilyen-olyan okokból pár béna fogásra, és a célzást is gyakoroltam, viszont még sosem dobáltam élő, mozgó célpontra azt a három szem vajkést, amit a konyhaszekrény egyik eldugott sarkában találtunk meg évekkel ezelőtt, hogy végérvényesen véget vethessünk a rendkívül poros szenvedéseiknek. Gondolom, a Hivatásosak és a többi kiválasztott sem fog piros köröket rajzolni az arcára, aztán meg mozdulatlanul megállni előttem azzal a szöveggel, hogy: „Hé, nézd! Ide kell céloznod!”
    Kitámolygok a fülkémből, és végül még a helyes irányt is sikerül megtalálnom – először ugyanis rossz irányba indulok el, és a vonat utolsó vagonjában kötök ki. Útközben a gyomrom hatalmasat kordul, szóval most sem állok meg sehol, hogy gyönyörködhessek ebben az óriási, drága anyagokból készült pénzkidobásban. Alig várom, hogy végre ehessek valamit, így megszaporázom a lépteimet, hogy minél hamarabb elérjem az úti célom. Amikor azonban kinyílik előttem az étkezőkocsi automatikusan működő ajtaja, és megpillantom az asztalnál ülő társaságot, egyszerűen nem akarok hinni a saját szememnek.