2016. május 4., szerda

Írói válság, vagy mi a szösz

Sziasztok!
A Facebook csoportba már kiírtam korábban, és igazából nem terveztem a blogra efféle bejegyzést, de végül meggondoltam magam. Hiszen mégis csak vannak olyan feliratkozóim is, akik nem tagjai a csoportnak, mégis jó, ha tudják, mi is a helyzet.
Ugyanis, mint észrevehettétek, ismét huzamosabb idő telt el azóta, hogy felkerült a legutóbbi fejezet, és sajnos most sem résszel érkeztem - de ez már a címből, és ebből az aprócska felvezetésből is látszott. Az az igazság, hogy hetek óta képtelen vagyok akár egy szót is leírni - vagy ha mégis sikerül valamit összehoznom, másnap ki is törlöm az egészet. Egyáltalán nem vagyok megelégedve az írásommal, az előre megírt fejezetekben is sorra veszem észre a hibákat, újra és újra zsákutcákba kerülök, fogalmam sincs, mit és hogyan kellene kijavítanom. És nem szeretnék ilyen munkával "elétek állni", nem ezt érdemlitek. Egyáltalán nem.
Épp ezért szeretném továbbra is a türelmeteket kérni, ugyanis a történet folytatódni fog, mindennap dolgozom rajta, hiszen már az életem részévé vált, és titeket sem szeretnélek - és nem is foglak - cserbenhagyni. Csak szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem magam, le merjem írni a gondolataimat, és újra átgondoljam, mit szeretnék a történettel, a karakterekkel a továbbiakban.

Köszönöm szépen a megértést! :)

Ui.: Bocsánat ezért a "kitérőért", de úgy éreztem, muszáj leírnom, mi a helyzet. Ez így fair.

Hatalmas ölelést küld mindenkinek, Thea Quincey <3

2016. április 18., hétfő

Hetedik fejezet

Sziasztok!
Itt is a hetedik fejezet, mondjuk megint egy napos csúszással, de olyan rövidnek és semmilyennek éreztem tegnap éjszaka, hogy egyszerűen képtelen voltam kitenni. Ma pedig sikerült megtoldanom röpke négy Word oldallal, és úgy ahogy, de elégedett vagyok vele. Remélem nektek is tetszeni fog, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! :)
Szokásomhoz híven megköszönöm mindenkinek, aki az oldalra kattint, és olvas, hogy itt van, de különös hálával tartozom Majának és Laurennek, az állandó kommentelőimnek, hogy mindig szánnak időt az Önmagunk árnyékaira. Magamat ismétlem, de rengeteget számít ez nekem, lányok! :)<3
A részről annyit, hogy kicsit akció dúsabb a tőlem megszokottnál, és a kiképzést megint sikerült eltolnom egy résszel... - komolyan, legközelebb, ha megint át akarom variálni a kész fejezeteimet, valaki ordítson rám, pls, de jó hangosan! :D
Mindenesetre, jó olvasást!

Ui.: Ha még nem tettétek volna meg, csatlakozzatok a Facebook csoporthoz, amit az alábbi linken találtok! ;)

Ölel mindenkit, Thea Quincey
__________________________________________________________________________________

~Hetedik fejezet~
    
Egyetlen pillanat leforgása alatt történik minden. Légpárnások. Puskaropogás zaja. Sikoltozás. Az egyik percben még magabiztosan állok a szekerünkön, a másikban meg már megállíthatatlanul zuhanok a föld felé. A kezem elcsúszik a betonon, ahogy próbálom tompítani az érkezést. Akkorát esem, hogy az ütés erejétől az összes levegő kipréselődik a tüdőmből. A fejem sem ússza meg, koccan egyet a kemény talajon. Fájdalmamban felkiáltok, de szinte semmit nem hallok a saját hangomból. Rémült sikolyok, lövések zaja, és valami eszméletlen hangos sípolás töltik be az egész köröndöt.
Megpróbálok feltápászkodni a földről, azonban csak sokadszorra sikerül egyenes en megállnom, annyira szédülök. Körülnézek. Színes pacák rohangálnak fel s alá; képtelen vagyok akár egy alakot is kivenni belőlük, ugyanis minduntalan összefolynak előttem a képek, és a fekete meg narancssárga foltok egymást váltva ugrálnak a látómezőmben. Egyedül a zajt érzékelem, ezt a borzalmas zajt.
Mégis mi a fene történik itt?
Időm sincs elgondolkodni ezen, mert valami elemi erővel nekem vágódik, és a földre teper.
– Te meghibbantál? – érkezik hozzám egy hang, valahonnan a távolból.
– Mi történt?
– Daniela, jól vagy? – Semmi válasz, de megint ugyanaz a hang kérdez. Ám most nem messziről, hanem közvetlen közelről. Kinyitom a szemeim – nem is vettem észre, amikor becsuktam őket – és egy homályos arcot látok magam előtt. Képtelen vagyok beazonosítani.
– Mi történt? – kérdezem újra.
– Az történt, hogy majdnem hagytad, hogy agyontaposson egy ló! – kiabálja az arc tulajdonosa. Fogalmam sincs, milyen lovakról beszél. – Megsérültél?
– Mi? Nem. Vagyis nem tudom – motyogom magam elé. Még mindig nem értem, mi folyik itt. Miért sajog mindenem? Miért szédülök? Mi ez a hatalmas felfordulás? És mégis kivel beszélgetek éppen?
– Na jó, húzzunk el innen – mondja az illető, aztán megpróbál talpra állítani. Nehezen megy, úgy érzem magam, mintha egy rongybaba lennék, az elfolyt világ pedig forog körülöttem. Kínlódunk még egy ideig, de utána már mindegy.
Robbanás. Majd még egy. És megint egy újabb.
Hirtelen eltűnik a talaj a lábam alól, és érzem, ahogy két meleg kar körém fonódik. Aki felemelt, most futni kezd, nekem meg hányingerem lesz a sebességtől, ahogy kísérletet teszek arra, hogy a most már rázkódó foltokra fókuszáljak. A szemem valamiért nem akar engedelmeskedni.
– Vigyázz a fejedre! – hallom a figyelmeztetést, de akkor már késő, a tarkóm egy hideg, kemény tárgyba ütközik. Felszisszenek. A megmentőm épphogy megszólal, amikor újabb robbanás következik, így esélyem sincs hallani, mit mond. Amilyen gyorsan csak lehet, behúzódunk az alá a valami alá, amibe az imént beütöttem a fejem. Hál’ Istennek itt nem kell tartanom magam – már nem lennék képes rá –, ugyanis leülhetek, és még neki is tudok támaszkodni egy falnak.
Újra megpróbálom kivenni, hogy mi zajlik körülöttem. A sötét égen – vagyis azt hiszem, az a végtelen sötétség odafent az ég – szürke háromszögek kezdenek narancssárgán izzani. Fénybe borul az utolsó is, amit óriási robaj követ. A fülemhez akarok kapni, de a karomba metsző fájdalom nyilall, pedig épp, hogy csak megemeltem. A háromszög meg egyre csak nagyobb és nagyobb lesz, hihetetlen gyorsasággal közeledik felénk. Az egész testem lüktet a félelemtől. Végül egy gigantikus méretű gépezet formájában landol, és csúszik végig a széles betonúton. Még mindig nem látok tisztán, még mindig ott lebegnek a szemeim előtt azok az utálatos foltok, de nem is kell ahhoz szem, hogy tudjam, mik a narancssárga szikrák.
Lángok.
Lángok, amelyek a roncs megmaradt darabjai körül veszett táncot járnak a levegőben, és csak úgy sugározzák magukból a forróságot. Izzadni kezdek, a lángnyelvek pedig elérik a bőrömet is, égető fájdalmat hagyva maguk után.
Még mindig nem tudom, mi történik.
Csak azt tudom, hogy azon nyomban el akarok tűnni innen.
Becsukom a szemem, és abban reménykedem, hogy minél hamarabb megszűnik a világ körülöttem.
***
Mikor legközelebb kinyitom a szemem, eleinte nem látok mást, csak vakító fényességet. Aztán ahogy kezdek hozzászokni a világossághoz, úgy jelennek meg előttem egy barackszínben pompázó, csiricsáré szoba részletei.
Fogalmam sincs, hol vagyok.
Ez a helyzet eléggé megrémiszt, szóval mielőtt bármit is tennék, amivel felhívhatom magamra a figyelmet – ki tudja, lehet, hogy nem vagyok egyedül –, hallgatózni kezdek. Valahonnan halk beszéd szűrődik, de alig lehet érteni. Nagyon kell koncentrálnom, hogy kivehessem a szavakat, és értelmes szöveget kreáljak belőlük a fejemben.
– … kapitóliumi polgárt megnyugtatni, hogy ebben a városban teljes mértékben biztonságban van, amíg én itt vagyok. – Az ismerős hang rossz érzéseket kelt bennem, de hirtelen nem tudom kihez társítani. – Ami a tegnapi nyitóünnepélyen történt, még egyszer nem fog megismétlődni, ezt megígérhetem. Az illetékesek felelősségre lettek vonva, a gépeinket pedig mostantól fokozott biztonsági ellenőrzésnek vetjük alá. Több ilyen hibát nem engedünk meg magunknak.
Ha lehet, ez a rövid kis monológ csak még jobban összezavar. Mi folyik itt? Na meg, hol is van pontosan az az itt?
Megpróbálom ülésbe tornázni magam, de amint megmozdulok, azonnal szédelegni kezdek, és éles fájdalom hasít a tarkómba. Feljajdulok, mire egy szőke fej jelenik meg a látóteremben.
Peeta Mellark az. És hogy őszinte legyen, gőzöm sincs, hogy mégis hogy kerül ide.
– Na végre! Szólok a dokiknak – mondja, majd mielőtt még bármit is szólhatnék, kiviharzik a helyiségből.
Pár perc múlva néhány fehér köpenyes alakkal a társaságában tér vissza, akik az orvosaimként mutatkoznak be nekem. Elkezdenek mindenféle modern kütyükkel vizsgálgatni, közben pedig folyton kérdésekkel bombáznak.
Hogy hívnak?
Honnan jöttem?
Kik a családom?
Mire emlékszem az elmúlt két napból?
Az első hárommal még egyáltalán nem akad gondom. Daniela Morton vagyok a Tizenkettedikből, Nathalie és Thom Morton idősebbik lánya. Az anyám tanítónő, az apám szénbányász, a kishúgom, Camilla meg még csak nyolc éves.
Az utolsó kérdésre viszont már nem tudok ilyen könnyedén választ adni.
– Biztos agyrázkódás ­– közli az egyik doktornő, inkább a kollégáival, mintsem velem. Aztán felém fordul: – A sok ütés miatt enyhén károsodhatott a rövidtávú memóriád. – Ezután az orvosok pakolni kezdik a műszereiket, és elmondják, mit tegyek. Pihenjek, amennyit tudok, és ne nagyon erőltessem meg magam, még szellemileg sem. De ami a legfontosabb:
– Csak egy kis löket kell, és szép lassan visszatérnek az emlékeid – mondja ugyanaz a nő, azzal távoznak a szobából. Peeta velem marad, így hát megkezdődik a mesedélután.
Megtudom, hogy a Kapitóliumban vagyok, ugyanis kisorsoltak a Viadalra, aminek hallatán először igencsak kiakadok, de aztán tényleg kezdenek visszajönni a dolgok – szerencsére nem sérültem meg olyan durván -, és sikerül valamennyire megnyugodnom. Eszembe jut a Nagy Mészárlás a hülye szabályaival együtt; hogy a legjobb barátnőm, Kosette Westwood miatt vagyok most itt; és még az is, hogy Haymitch telibe hányta az étkező asztalt idefelé a vonaton. Utóbbin Peetával jót röhögünk, viszont emlékszem, hogy akkor, ott cseppet sem voltam annyira elragadtatva a jelenettől.
Apropó, Peeta. Ő a mentorom, méghozzá azért, mert én kiköveteltem magamnak – visszatekintve is ugyanolyan gáz. Emilia meg a stílustanácsadóm, aki ijesztővé és rettenthetetlenné varázsolt a nyitóünnepélyre, a furcsa ízlésű előkészítő csapatom segítségével.
És itt jön a feketeleves. A nyitóünnepély.
– Szóval megvadult légpárnások, mi? ­– kérdezem hitetlenkedve, miután Peeta nagyjából felvázolta a történteket.
– Ja, ahogy mondod – feleli. – Állítólag most teszteltek valami új, távirányítású repülőt, de hiba csúszott a gépezetbe, utána meg elszabadult a pokol. – Valamiért nehéz elhinnem, hogy a menő, kapitóliumi masinák csak úgy meg tudnak hibásodni, hogy aztán az ünnepség résztvevőire lövöldözzenek, és úgy kelljen felrobbantgatni őket a levegőben, hogy ne nyírják ki a fél várost. De mivel nem igazán találok jobb magyarázatot, egyelőre beérem a hivatalos szöveggel.
– És mi lesz a Viadallal? Megtartják, igaz? – kérdezem. Őszintén reménykedem abban, hogy Peeta majd azt feleli, lefújták az egészet, és amint jobban leszünk, mehetünk haza. Persze a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy csak hiú ábrándokat kergetek.
– Sajnos meg. De legalább nyertünk egy kis időt. A légpárnás-katasztrófa miatt eltolták a kezdést.
– Mennyivel?
– Csak két nappal.
– Hát… az is valami. – Próbálok pozitívan hozzáállni, de azért elhúzom a számat, miközben kimondom a szavakat.
– Jobb, mint a semmi, az biztos – ért egyet Peeta. – Mondjuk, holnap valami fogadáson kell részt vennetek. – Fogadás?!
– Áh, értem. Ki akarnak nyírni még a Viadal előtt. Édes.
– Valahogy úgy ­– nevet Peeta. – De lesznek ott támogatók is a dögunalmon kívül, úgyhogy lehet, hogy annyira nem is hülyeség.
Támogatók. Akiknek nagy valószínűséggel eszük ágában sem lesz engem támogatni.
– Mintha lenne bármi esélyem is náluk – adok hangot a gondolataimnak egy mély sóhajtás kíséretében. Igyekszem kevésbé fájdalmas képet vágni, és csak az remélem, hogy Peeta nem veszi önsajnáltatásnak, amit az imént mondtam.
– Majd kitalálunk valamit – mosolyog rám kedvesen, mire önkénytelenül én is elmosolyodom. – Még előttünk egy egész délután.
***
És tényleg így van. Peeta ugyanis egészen sötétedésig a szobámban marad, és az ágyon ülve órák hosszat beszélgetünk arról, mik az erősségeim, milyen taktikát érdemes követnem, és hogyan szerezzek magamnak támogatókat. Peeta azt mondja, legyek önmagam. Hiába bizonygatom neki, hogy semmihez nem értek, és nem is vagyok túlságosan megkapó személyiség, ő rendíthetetlenül kiáll a véleménye mellett.
– Mindenki jó valamiben – hajtogatja. Még azt is elmeséli, Katniss eleinte milyen goromba volt vele, hogy lássam: az ittenieket bárki le tudja nyűgözni, csak meg kell találni a módját. Ha pedig ez mégsem sikerülne, ott lesz ő, készen arra, hogy lyukat beszéljen akárhány gazdag kapitóliumi hasába, csakhogy segítsenek rajtam. Úgy tűnik, Peetának elég jó a beszélőkéje, szóval a végére elhiszem, hogy nem lesz semmi gond. Mármint a támogatók terén. Mert azzal még mindig nem tudok mit kezdeni, hogy tulajdonképpen egy fegyverhez sem értek különösebben.
– Tavaly Haymitch azt tanácsolta nekünk, hogy ne áruljuk el, miben vagyunk jók – reflektál Peeta, miután kiszedi belőlem, hogy a késdobálásban azért mégiscsak van némi tapasztalatom.
– Haymitch? – kérdezem, és horkantok egyet, ahogy megpróbálom visszatartani a nevetést. Fantasztikus, ha disznónak kéne tettetni magam a Viadalon, az elég jól menne. Talán még győznék is.
– Amikor éppen nem részeg, egész jó tanácsokat tud adni.
– Van olyan hogy nem részeg?
– Száz évente egyszer – jegyzi meg Peeta, mire mindkettőnkből kitör a röhögés. – Mindenesetre, ezt a javaslatát mégsem fogjuk megfogadni.
– Tehát – hunyorítok, miközben összerakom az imént hallottakat –, gyakorolhatom a célba dobást, igaz?
– Igen, de szerintem próbálj ki más fegyvernemeket is. Ha kell, kérd az oktatók segítségét. Ja, és lesznek olyanok is, akik túlélési tippeket adnak. Őket se hagyd figyelmen kívül.
– Okés – bólintok, mint valami szorgalmas diák, akinek most adták fel a házi feladatot.
Jó lenne még Peetával beszélgetni – mióta eljöttünk otthonról, senkivel sem tudtam ilyen felszabadultan viselkedni –, de Effie kopog, azaz jön a vacsora.
***
Olyan sokáig ültem egy helyben, hogy kész meglepetésként ér, hogy kicsit még szédelgek, mikor felállok. Ennek ellenére nem élek Peeta ajánlatával, miszerint belé kapaszkodva menjek ki az étkezőbe. Nem akarok ennyire gyámoltalannak tűnni szemében. Inkább erőt veszek magamon, és megoldom a dolgot egyedül.
A folyosóra lépve látom csak meg, micsoda luxus lakosztályunk van itt is, csak úgy, mint a vonaton. Illetve nem is. Ez annál sokkal durvább. Ultramodern cuccok mindenhol, absztrakt festmények a falakon, amik a szivárvány minden színében pompáznak. Az étkező egybe van nyitva egy tágas nappalival, ahol a hatalmas tévé előtt a világ legkényelmesebbnek kinéző foteljei helyezkednek el. Ráadásul a helyiség két szemközti falát egy az egyben üvegből készítették, így bármennyire is utálom ezt a helyet, azt kell, mondjam, csodás kilátás nyílik a városra.
Most időben érkezünk a vacsorára, sőt, miután helyet foglalunk, még várnunk is kell, ugyanis a stílustanácsadóink is velünk esznek, és ők csak néhány perccel később futnak be. De ezután nekiláthatunk az evésnek, aminek őszintén örülök, mert a sok étel láttán nagyon megéheztem. És ha jól számolom, már több, mint egy napja nem ettem – na, nem mintha ez annyira megviselt volna, mert voltak már olyan időszakok az életemben, amikor igencsak kevés étel jutott otthon az asztalra. Mégis, jól esik újra finom falatokkal megtömni a korgó gyomromat.
Vacsora közben többször is szó esik a holnapi fogadásról. Emilia és Portia különösen izgatottak miatta, noha az előbbi sokkal visszafogottabban fejezi azt ki.
– Még sosem kellett ilyen rövid idő alatt ruhát terveznünk – mondja boldogan a stílustanácsadóm, miközben a füle mögé igazít egy szőke tincset. – Portiával egész nap ezen dolgoztunk, szóval nagyon reméljük, hogy tetszeni fog a végeredmény. – Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak a lelkesedése miatt.
Jedikiah-val egész idő alatt próbálom kerülni a szemkontaktust, egyszer azonban mégiscsak sikerül elkapnia a tekintetem. A mosolya olyan, mint pár évvel ezelőtt, amikor rajtakapott, hogy a suli előtt bámulom Kosette-tel. Talán ez az oka annak – vagy nem –, hogy nem szólok be neki semmit, nem vágok pofákat, hanem csak bámulok rá, egyenesen a szemébe, aztán néhány pillanat múlva elfordítom a fejem, és inkább a tányérom tartalmát kezdem tanulmányozni.
***
Másnap reggel Effie korán ébreszt, azzal a jelszóval, hogy készülnünk kell a fogadásra, viszont nekem semmi kedvem kikelni a jó puha ágyból. Már kezdek azon gondolkodni, hogy örökre itt maradok, a kísérőnk azonban nem hagyja magát, és addig piszkál, amíg fel nem adom a harcot, és ki nem bújok a meleg takaró alól.
Aztán persze kiderül, hogy a fogadás csak este hét órakor lesz, az előkészítő csapataink pedig egy órával előtte jönnek majd, hogy party kész állapotba varázsoljanak minket. A nap ezen részét pedig a mentorainkkal kell, hogy töltsük. Katniss és Jedikiah el is vonulnak az egyik szobába, de mivel mi már elég sokat beszéltünk tegnap, Peeta azt javasolja, hogy inkább pihenjek. Bár én szívesen folytatnám vele az eszmecserét, beleegyezem, ami azt jelenti, hogy az egész délelőtt az enyém. Először fogalmam sincs, hogy mivel töltsem el ezt a pár órát, mert egy idő után megunom az ágyban való lustálkodást, azonban hamar találok magamnak valami elfoglaltságot. A folyosókon kóborolva végignézem az összes festményt: lehet, hogy kapitóliumiak, lehet, hogy nem ábrázolnak semmi konkrétat, engem mégis lenyűgöznek egytől-egyig.
Amikor a végére érek a bámészkodásnak, levetem magam a nappali egyik kényelmes foteljébe. Effie egy másikban ülve néz a tévében egy nagyon agyzsibbasztónak tűnő műsort, tőlem balra pedig Haymitch iszogat az étkező asztal mellett. Én az ablakon bámulok kifelé, és élvezem, hogy végre nem jár semmi a fejemben, amitől ideges lehetnék. És akkor megszáll az ihlet – vagy hogy szokták mondani. Nem tudom, hogyan jut eszembe a dolog, de azonnal felpattanok, és Effie-től papírt, meg ceruzát kérek. Elég furcsán néz rám, mégis szól az egyik szolgálónak, hogy kerítse elő valahonnan az eszközöket. Nemsokára újra a fotelben ülök, immáron egy táblával, rajta papírral, meg egy csomag krétaszerű rajzeszközzel az ölemben. Még sosem rajzoltam ezelőtt – leszámítva azt a néhány firkát, amikkel a könyveim sarkait díszítem –, most viszont különösen vágyat érzek rá, hogy megörökítsem a város látképét a tizenkettedik emeletről. Már egészen jól haladok vele, felfedezem a kréták nyújtotta lehetőségeket, amikor valaki eltakarja előlem a fényt.
– Tyűha! Ez nem semmi – álmélkodik a körzettársam. – Tiszta profi vagy.
– Hát akkor még milyen profi lennénk, ha nem bámulnál munka közben! – forgatom a szemeimet, de a tekintetemet végig a lapon tartom.
– Komolyan mondom. Nagyon ügyes vagy.
– Istenem, már kezdtelek hiányolni – suttogom magam elé.
– Hát, most itt vagyok – feleli vigyorogva Jedikiah, és ledobja magát az egyik mellettem lévő fotelbe. – Mellesleg, nincs mit.
– Tessék? – Már nem tudom megállni, hogy ne nézzek fel. Értetlen arccal meredek rá, mire ő is megkomolyodik.
– Ha nem rángatlak el a lovak elől tegnapelőtt, most halott lennél. – Hoppá, álljon meg a menet! Itt valami kimaradt nekem.
– Igen?
– Igen.
– Bármi is volt, elég bunkóság, hogy így felhozod – felelem, és visszatérek a rajzomhoz.
– Igazad van. – Ez a válasz eléggé meglep. Ahogy az utána következő bocsánatkérés is. –Hallottam, hogy nem emlékszel a történtekre, és csak azt akartam, hogy ezt tudd. – Jedikiah a sötétbarna hajába túr, majd könyökével a térdére támaszkodik. Összepréselt ajkakkal várja a válaszom.
– Mert? Nem foglak hős lovagnak tekinteni, csak úgy mondom.
– Nem is erről van szó.
– Akkor?
– Mondom, csak azt akartam, hogy tudd ­– válaszolja, aztán feláll, és nagy valószínűséggel a szobája felé veszi az irányt.

2016. április 10., vasárnap

Különkiadás ~ Tűzön, vízen át

Sziasztok!
Ma este egy különkiadással érkeztem, mégpedig azért, mert szülinapot ünneplünk. Ugyan a blog még csak december óta áll nyitva, de magát a történet alapját, a szereplőket 2014 áprilisában, azaz két éve alkottam meg. És amikor ezen gondolkodtam egy díj kitöltése közben - ami majd hamarosan érkezik a díjak menüpontba -, megszállt az ihlet, hogy mi lenne, ha... Ha írnék egy ilyen kis meglepetést egy másik szereplő szemszögéből. Azt nem árulom el, kiéből, de nem lesz nehéz kitalálni. Noha ezeket a sorokat már olvashattátok Dana narrálásában, azt hiszem, mégis csak ad valami pluszt. Vagy csak még jobban összezavar mindenkit. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval kommenteljetek bátran akármit akármilyen mennyiségben - persze, csak kulturált keretek között! :)
Egyébként köszönöm a 18 feliratkozót, és a kommenteket, pipákat, és mindent. Nem tudom, hogy pontosan hányan olvassák a blogot, de hálás vagyok mindenkinek, aki szán rá egy kis időt az életéből. :) <3
Jó olvasást!

Ölel mindenkit, Thea Quincey
__________________________________________________________________________________

~Tűzön, vízen át~
      Kosette Westwood!
Sosem gondoltam volna, hogy valaha ennyire utálni fogom, ha kimondják a nevemet. Vagy azt, aki vagyok. Mert amikor meghallom Effie Trinket affektáló hangját, ahogy felszólít a színpadra, végérvényesen is meggyűlölöm magamat.
Nem akarom megtenni. Ne tehetem meg.
Mégis, tudom, hogy meg fogom.
Könnyek szöknek a szemembe, ahogy elindulok a pódium felé. Magamon érzem Dana tekintetét, azonban nem merek a szemébe nézni. Mondani sem tudok neki semmit. Mit is mondhatnék ilyenkor? Hogy sajnálom? Hogy reméltem, hogy máshogy alakul? Mert bár sajnáltam, és valóban reméltem, hogy nem fogunk ilyen helyzetbe kerülni, ebben a pillanatban ezek csak üres szavak. Úgyhogy inkább szenvedek a könnyeimmel, némán, a földet bámulva. Azt sem tudom, hogy találok fel a színpadra.
– Nos, akkor halljuk, ki lesz a szerencsés hölgy, aki képviselheti a körzeteteket a Harmadik Nagy Mészárláson! Csak egy nevet kérek, csak egy nevet.
Effie az orrom elé dugja a mikrofont, de én nem szólok semmit. Képtelen vagyok rá. Hogy mondjam ki a nevét? Hogy csináljam annyi év barátság után?
Kegyetlennek, árulónak, egy szörnyetegnek érzem magam.
Pedig ki kell mondanom.
Akarom is, meg nem is.
Miért nem lehetett, hogy mást húznak? Miért? Önként jelentkezem volna, bárkit is mondott volna az illető, ahogy azt megbeszéltük. Ez volt a terv. Az A-terv…
Sosem akartam ezt a B-tervet. Viszont tudom, hogy miért egyeztem bele mégis.
Békét akartam. Most is azt akarok. Hogy legyen végre vége ennek, és senki se szenvedjen tovább. Én vállaltam volna mindenki helyett, de a Kapitólium, Snow elnök, keresztülhúzta a számításainkat. Most szenvedhetünk mind.
Csak reménykedem abban, hogy a terv tényleg beválik.
Már nagyon régóta van csend. Olyan, mintha száz éve itt állnék a színpadon, pedig alig néhány perce lehetett, hogy felsétáltam az ócska lépcsőkön.
Aztán már nincsen csend.
Csak elhadarom a nevet, szégyellem magam, amiért kimondom, mégis az egész Főtér, az egész világ az én hangommal telik meg. Pedig csak egy név.
– Daniela Morton.
De az ő neve.
***
Mindazok után, amit tettem, tényleg halvány lila gőzöm sincs, mit keresek itt. Állok az ajtó előtt a Törvényszék épületében, és összeszorul a szívem, ahogy elképzelem, mit érezhet Daniela a másik oldalon. Tényleg nem akartam ezt tenni vele, a legjobb barátnőmmel. Akit testvéremnek tekintettem, a családom egy tagjának.
És mégis akartam. Mert megtettem.
Nyílik az ajtó, és megint ömleni kezdenek a könnyek a szememből. De most összpontosítanom kell. Eszembe jut, amit néhány perccel ezelőtt Mr. Morton mondott neked, mikor kijöttek ugyanebből a szobából. Furcsa volt, mert nem úgy beszélt velem, mint aki elárulta és a halálba küldte a lányát.
– Mentsétek meg! – mondta. Nem volt parancsoló, se mérges. Inkább biztató és rettenetesen keserves.
Szóval most nem bőghetek. Meg kell mentenem. El kell neki mondanom mindent.
– Mit keresel itt? – hallom meg Daniela hangját, mikor belépek. Még sosem szólt hozzám ennyire csúnyán. Szerintem még senkihez sem. De kétségkívül kiérdemeltem ezt a hangnemet.
– Én… – kezdeném, de a megállíthatatlanul patakzó könnyeim nem hagynak szóhoz jutni. Aztán sikerül megtalálnom a hangomat. – Muszáj volt eljönnöm.
A fejem lehajtva, nem merek ránézni. Nem akarom látni a megvetést a szemében.
– Minek? Hogy a képembe röhögj?
Muszáj legyőznöm a szégyenérzetet, ha segíteni akarok neki! Hirtelen felkapom a fejem, és kiabálni kezdek:
– Nem, Daniela, te ezt nem érted! – Csak hallgass meg, mondanám, de több hang nem jön ki a torkomon.
– Igazad van, tényleg nem értem! Nem értem, hogy hogy lehettem akkora idióta, hogy nem láttam, milyen álnok kígyó is vagy te valójában! – A szavai piszkosul fájnak, képtelen vagyok tovább visszatartani a zokogásomat.
–Tudom, hogy most nagyon haragszol rám, valószínűleg utálsz is. – Térj már a lényegre, Kosette! – parancsolom magamnak. – Minden jogod megvan hozzá, de…
– Nincs semmi de, Kosette! – szól közbe Daniela. Így hogy segítsek rajta? Hogy?! – Megbocsájthatatlan, amit tettél, és az lenne a legjobb, ha most rögtön eltűnnél innen. Ha eltűnnél az életemből! Te vagy az utolsó személy, akit látni akarok. – Bármennyire is fáj – mert Istenem, annyira rettenetesen fáj! –, most próbálom tartani magam.
– Jó, rendben. Csak kérlek…
– Nem érdekelsz, Kosette – ismét a szavamba vág. De most nem bánom. Mert meglátok valamit, és akkor rájövök, hogy nem tudok segíteni rajta. Ha el is mondok bármit, azzal csak ártani fogok. Mindenkinek.
A hely ugyanis be van kamerázva.
Egyvalamit azért mégis csak tehetek. Közelebb lépek, és megfogom Dana kezét.
– Nyerned kell, Daniela. – Mert talán nem fogunk odaérni időben. És mivel nem tudsz semmiről, a halálod teljesen értelmetlen lenne. És mert nem akarom, hogy meghalj. Ezeket akarom mondani neki, azonban nem tehetem.
Várom, hogy mondjon valamit. Hogy csináljon valamit. Öleljen vagy üssön meg, teljesen mindegy, csak legyen már valami!
– ­Daniela?
– Menj el, Kosette. Soha többé nem akarlak látni.

***

Nem így akartam. Egyikünk sem így akarta. Azonban most már nem tudom megváltoztatni a múltat. A jövőt viszont igen.
Így amikor útra kelünk a vadonba, az utolsó reményünk felé, új célt tűzök ki magam elé.
Már nem csak más embereket akarok megmenteni. Hanem Danát is.
A legjobb barátnőmet.
A testvéremet.
Tűzön, vízen át.

2016. április 6., szerda

Hatodik fejezet

Sziasztok!
Most végre időben sikerült hozni a következő fejezetet, és ezentúl megpróbálom megtartani ezt a jó szokásomat. Mármint, hogy nemszokásomat. Nem túl hosszú, az előző résztől mindenképpen rövidebb, mivel "kettévágtam" az eredeti, hatodiknak szánt fejezetet, ugyanis a vége annyira lezárásszerű lett nekem... Így majd csak a következő részben jön a kiképzés, ahová talán sikerült már érdemibb párbeszédeket is írnom. :D
A felesleges duma mellett még szeretném megköszönni a plusz egy feliratkozót, és az előző részhez érkezett kommentet is. <3
Jó olvasást!

Ui.: Elnézést, a kissé nyögvenyelős bevezetőért, de ma igazán nem vagyok formában. Azt hiszem, ez a nap kiszívta belőlem a szavakat.

Ölel mindenkit, Thea Quincey
__________________________________________________________________________________

~Hatodik fejezet~
    Ugyan nem jártam még a Pokolban, de abban biztos vagyok, hogy az Átalakító Központot róla mintázták – vagy talán fordítva. Teljesen mindegy, a lényeg úgy is ugyanaz: ez a hely maga a borzalom.
Nem elég ugyanis, hogy a világ összes kenceficéjét a bőrömre és a hajamra eresztik, amitől olyan érzésem van, mintha nyakig beleállítottak volna egy zsírosbödönbe. Még az egész testem is pirosra dörzsölik valami kavicsnak kinéző baromsággal, utána meg ragadós csíkokkal borítanak be tetőtől talpig. Aztán sorban lerántják rólam az összeset, de hála az égnek sokkal kevésbé fájdalmas, mint amilyennek képzeltem.
– Még ilyet! – kiált fel az egyik lökött mellettem, és csodálkozva egy fém szemetesbe dobja a szinte üres papírcsíkot. – Általában olyan szőrösek szoktak lenni – teszi hozzá fancsali képpel az előkészítő csapatom egy tagja.
Na igen, az előkészítő csapatom. Érdekes bagázs, az már szent. Ott van például Normus, akinek férfi létére be van festve a haja, méghozzá élénk kékszínűre, és az arca is olyan ocsmányul van kipingálva, mintha csak belefejelt volna egy kanna festékbe. Emellett a ruhája is csicsás és hivalkodó, a kék minden árnyalatában játszik. Az embernek elég csupán öt percig bámulnia, máris jojózni kezd tőle a szeme. Rosettának amellett, hogy halálsápadt a bőre, tüskék vannak a vállára, a nyakára, és az arcára operálva, a fejetetején még egy óriási rózsa is ékeskedik. Ezek miatt egyszerűen képtelen vagyok arra figyelni, hogy az öltözéke többi része még éppen az elviselhető kategóriába esik. Hármuk közül kétség kívül a Rawinia nevű nő tűnik a legnormálisabbnak. A ruhája csinos, nem olyan tipikus kapitóliumi vacak, és még a sminkje is visszafogott. Azonban kócos, aranyszőke haja tele van faágakkal. Azt hiszem, muszáj leszek belenyugodni, hogy ebben a városban egy jó ízlésű ember sem lakik.
Miközben a hajamat fésülgetik, meg még ki tudja, mit művelnek vele, szinte be nem áll a szájuk. Mindenféle marhaságról beszélnek: új ruhákról, sminkcuccokról, és természetesen a Viadalról is, de csakis arról a részéről, amiben ők is részt vesznek. Rosetta körülbelül százszor elismétli nekem, hogy nem mondhatnak semmit a nyitóünnepségre készült ruhámról, de ne féljek, mert a stílustanácsadóm, Emilia mindent megtett azért, hogy én legyek a leggyönyörűbb az összes kiválasztott közül. Látszólag nagyon lázba hozza a téma. Engem viszont nem kifejezetten érdekel. Persze, a támogatók miatt fontos, hogy miben jelenek majd meg, szóval nem lenne rossz már az sem, ha csak fele olyan jól néznék ki, mint tavaly Katnissék. Ezzel együtt viszont taszít is a gondolat, hogy olyanná váljak akár csak néhány percre is, ami ezeknek a majmoknak tetszik.
– Készen is vagyunk – mondja Rawinia, aki a másik kettővel ellentétben most szólal meg először. Rám ad egy hófehér köntöst, közben pedig bátorítóan rám mosolyog. Fogalmam sincs, hová tegyem a gesztust, de nem viszonzom a mosolyát.
Még utoljára megnéznek mind a hárman, aztán a lelkemre kötik, hogy maradjak itt – mintha el is mehetnék innen bárhová –, amíg ők szólnak a stílustanácsadómnak. Végül egyedül hagynak az üres szobában.
Azt gondoltam, a csend majd üdítően hat rám, ugyanis már rettentően idegesített az állandó locsogás, de inkább csak frusztráltabb leszek. Ezek a félnótások legalább lekötötték a figyelmemet, addig sem tudtam azon gondolkodni, mekkora nagy szarban is vagyok jelenleg. Nincs visszaút – egyre csak ez visszhangzik a fejemben. Újra felébred bennem a gyűlölet a Kapitólium iránt, még ha a lelkem mélyén tudom is, hogy a legtöbb itteni egyáltalán nem hibás azért, hogy én, meg a többi sorstársam is idekerültünk.
Sorstárs. Jobban belegondolva, furcsa ezt a szót azokra az emberekre használni, akik alig egy hét múlva talán mind rám fognak vadászni. Pedig így van, ők igenis a sorstársaim. Áldozatok egy olyan játékban, ami akár az életükbe kerülhet. Akár csak én. Őket végképp nem hibáztathatom semmiért. Ennek ellenére továbbra is ahhoz tartom magam, hogy nem bízom meg senkiben.
–  Szia! – zökkent ki egy lágy, női hang a gondolatmenetemből. Csak most veszem észre, hogy mindeddig a szürke padlót bámultam. Amikor felnézek, egy magas, szőke alakot pillantok meg magam előtt.
– Az én nevem Emilia – nyújtja felém a kezét. – Te pedig minden bizonnyal Daniela lehetsz.
Elfogadom a jobbját, és lassan kezet rázok vele. Próbálok szemkontaktust tartani, azonban egy pillanatra mégiscsak muszáj elkapnom a tekintetem. Ez alatt az egyetlen pillanat alatt végigmérem Emiliát, és megdöbbentő következtetésre jutok: ez a nő egészen normális. Egyszerű, fekete nadrágot visel hozzáillő cipővel, és egy fehér inggel. A fekete blézerének nyaka elég magas, ami nagyon jól áll neki. Aranyszőke haja pedig laza, mégis szabályos kontyba van fogva. Halvány sminkje viszont a szivárvány minden színében játszik, ennek ellenére sokkal ízlésesebb, mint akármelyik kapitóliumi idiótáé.
– Szóval te fogsz felöltöztetni – nyögöm alig hallhatóan, inkább csak azért, hogy megerősítsem magamban a dolgot. Most, hogy találkoztam Emiliával, és láttam, milyen visszafogott stílusa van, talán nem is lesz olyan borzasztó, amit rám ad. Vagyis nagyon reménykedem benne. – És milyen ruhám lesz?
– Nos, bevallom, igen nehéz dolgom volt a körzetetekkel – magyarázza. – Szerettem volna én is valami újat, de a bányász téma miatt elég tanácstalan voltam. – Hajaj, most már semmi jót nem sejtek. – Viszont egy barátom, Cinna, rávilágított, hogy ne a Tizenkettedik Körzetnek próbáljak ruhát készíteni, hanem neked, Daniela. Remélem, hogy nem lőttem nagyon mellé.
Szólni sincs időm, ugyanis a stílustanácsadóm rögtön áttessékel egy másik helyiségbe – na, nem mintha tudnék is bármit mondani. Ezután megkér, hogy csukjam be a szemem, és segít felvenni az öltözéket. Egyelőre csak annyit érzékelek belőle, hogy egy nadrágból, egy felsőrészből, és egy kabátból áll. Közben megérkezik a rendkívül zajos előkészítő csapatom is, akik újra kezelésbe veszik a hajam és az arcom. Sokáig szöszmötölnek felettem, olyannyira, hogy én óráknak érzem, és kezdek félni, hogy vajon mit művelhetnek velem. Talán átoperálják az egész arcberendezésem, vagy mi a csuda?
Már a székemen sem tudok nyugton ülni, annyira idegesít, hogy nem tudom, mi történik velem, ezért hát, amikor végeznek, úgy pattanok fel a helyemről, mintha izzó parázsból lenne az alattam lévő szék. A szememet már kinyithatom, azonban még mindig nem látok semmit, mivel sehol egy tükör. Ekkor Normus valami hatalmas, tévészerű szerkezetet tol be elém a sarokból.
– Készen állsz? – kérdezi Emilia, halvány, de annál kedvesebb mosollyal az arcán. Bizonytalanul bólintok. Int Normusnak, aki erre megnyom egy gombot a gépen. A képernyőn pedig én jelenek meg, teljes pompámban, a meglepetéstől tágra nyílt szemekkel.
Ha láttatok már félelmeteset, akkor azt szorozzátok meg tízzel. Az eredmény, amit kaptok, na az vagyok én ebben a szerkóban. Félelmetes. De abszolút pozitív értelemben. Ahogy farkasszemet nézek a tükörképemmel, szinte magamra sem ismerek. Egy kegyetlen, elszánt lány pillant rám vissza. A szemeimet feketére festették, alul is kihúzták, a széleket pedig elmosták, mintha csak szénporral kentem volna be. Ebből az arcomra is került egy kevés, így még szigorúbb a tekintetem. A ruhámon is ugyanaz a szín dominál – fekete bőr nadrág és dzseki, meg egy hozzáillő bakancs. Egyedül a pólóm fehér, amire szénnel Katniss fecsegőposzátás kitűzőjét festették, amit tavaly viselt a Viadalon. A hajam csak egyszerű copfba van fogva, de tökéletesen illik az öltözet többi részéhez.
– Tetszik?
– Az nem kifejezés! – mondom ámultan, miután sikerült megtalálnom a megfelelő szavakat. Bár azt hiszem, még ezek sem fejezik ki azt, amit jelenleg érzek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen lenyűgözően fogok kinézni, főleg nem egy kapitóliumi szerelésben.
– Ennek nagyon örülök – mosolyog rám Emilia. – Féltem, hogy nem sikerül eltalálnom személyiségedet, de szerintem te egy harcos vagy, Daniela. És ezt meg kell mutatni a közönségnek, és a többi kiválasztottnak is.
– Harcos? – kérdezem. Sokféleképpen igen, viszont így még biztosan nem gondoltam magamra. Vajon Emilia miből következtetett erre?
– Pontosan. Egy igazi harcos. Talán te még nem látod, de nekem az Aratás közvetítése közben egyértelműen ez jutott rólad eszembe – mondja, azonban több dolgot nem fűz hozzá a témához. Úgy látszik, be kell érnem ennyivel.
***

– Hűha, nem semmi a szerelésed – jegyzi meg Jedikiah, mikor én is a szekerünkhöz érek. Ő is hasonló öltözetben van, mint én, de nem áll neki túl jól ez a rengeteg sötét árnyalat.
– Fogd be, Jedikiah – mordulok rá. Azt hiszem, kezd elmúlni az Emilia és az előkészítő csapatom munkája okozta jótékony sokkhatás. Én pedig kezdek újra a régi lenni.
– Hé, nyugi, csak megdicsértem a ruhád. Mi ezzel a baj?
– Befejeznéd már ezt a jópofizást? – Tényleg nem értem, mit akar ez a srác. Talán nem volt világos, hogy nem akarok semmiféle szövetséget?
– Ez nem jopofizás, Daniela. Én ilyen vagyok – mondja kissé sértődötten. Elnyomok magamban egy apró mosolyt, hiszen végre sikerült letörölnöm a képéről azt az idióta vigyort.
– Akkor változz meg. Itt aztán senki nem fogja értékelni a hülye bókjaidat – vetem oda neki, majd anélkül, hogy megvárnám, mit felel, ott hagyom egyedül, és csatlakozom a mentorainkhoz.  Éppen Emiliával, és egy elég fura kinézetű nővel beszélgetnek. Biztosan Jedikiah stílustanácsadója, gondolom.
–… sajnos ő nem tud részt venni az idei Viadalon, de üdvözöl titeket. Különösen téged, Katniss – mondja Emilia, és szomorú, sokatmondó pillantást vet a megszólítottra. Katnissnek egy pillanatra félelemmel telik meg a tekintete, aztán észre vesz engem. A társaság többi tagja is felém fordul.
– Hmm, ez elég jól néz ki. Ugye nem akarjátok felgyújtani? – kérdezi nevetve Peeta a tavalyi jelmezükre utalva, ami szó szerint tüzesre sikeredett. Rövid ideig tart, amíg végigmér, mégis melegség önti el minden porcikám. Idegesít, hogy mindenki engem bámul. Mi lesz így akkor, amikor a kigördülünk azokon a vacak szekereken, és egy egész ország szeme lesz majd rajtam? Már a gondolattól is felfordul a gyomrom. Ráadásul a gyújtogatás megemlítése sem javít a helyzetemen. Tizenkét éves korom óta ugyanis rettegek a tűztől.
– Nem, nem. Idén nem lesznek lángok – feleli Emilia nevetve, belőlem pedig hatalmas sóhaj szakad fel. Legalább tűz nem lesz, ha már a tömeget el kell viselnem.
– Az egyébként is a kettőtök védjegye – szólal meg a másik kapitóliumi nő is.
   További csevegésre nincs időnk – amit annyira nem is bánok –, ugyanis hamarosan elkezdődik a nyitóünnepély. Felszállunk a szekerünkre, a stílustanácsadóink pedig még ellátnak néhány utolsó tippel, hogy hogyan is viselkedjünk majd a nagyközönség előtt.

2016. március 28., hétfő

Ötödik fejezet

Sziasztok!
Igen, még élek. És szíves elnézéseteket kérem, amiért ilyen hosszú ideig nem tudattam ezt veletek. Ez itt nem a mese helye, ráadásul nem is akarok kifogásokat keresni. Talán lenne mit mondanom, talán nem, de bárhogy is van, nem hinném, hogy bárkit is érdekel. Már nem ígérek semmit - azon kívül, hogy továbbra is írni fogom a történetet, egészen a befejezésig -, mert mint kiderült, nem látok a jövőbe (pedig jó lenne). :D Mindenesetre, köszönöm azoknak, akik még mindig itt vannak velem! :)<3
A fejezetről annyit, hogy kisebb fordulóponthoz érkeztünk, ugyanis Danáék végre megérkeznek a Kapitóliumba, és a következő részekben már azt hiszem, mondhatom, hogy beindulnak az események. Ez még egy nyugisabb rész, de ezután ott a kiképzés, az interjúk, új szereplőket ismerhettek meg, és még ki tudja mi jön... :D
Jó olvasást!
Ölel mindenkit, Thea Quincey
__________________________________________________________________________________

~Ötödik fejezet~
    Kosette-tel az annak az iskolának nevezett romos épületnek az ajtajánál álltunk. Kétszárnyú, hatalmas nyílás, de nem olyan hivalkodóan nagy, mint a Törvényszéké; éppen csak akkora, hogy beférjen rajta egy rakás éhező diák, hogy az omladozó termekben majd a szénről, és annak különfélébbnél különfélébb felhasználási módjairól tanulhasson. Izgalmas, mondhatom… De már megszoktam, hogy tulajdonképpen csak egy fél adag tegnapi ebedért volt értelme iskolába járni. A többi gyereket pedig valószínűleg nem is érdekelte. Legalább kaptak valamit enni.
Az épület falát figyeltem, amin hatalmas repedés futott végig egészen a tetőig. Azon szintén tátongott egy nagyobb lyuk – a pár héttel ezelőtti vihar kidöntött egy fát, az meg telibe kapta az iskolát. Meg kellene javítani, futott át az agyamon. Azonban ha jobban belegondoltam, egy ilyen kaliberű építési munkálat túlságosan is nagy luxus lett volna ennek a körzetnek.
Míg én arról filozofáltam, mikor szakad ránk az egész létesítmény – mert komolyan nem sok híja volt -, a barátnőm a szokásos hobbiját űzte: Jedikiah Millert bámulta. A fiú nem messze, csupán néhány méterrel arrébb állt a barátai társaságában, azonban Kosette-et soha semmi nem riasztotta vissza attól, hogy őt nézhesse, olyan nagyon szerelmes volt belé. Illetve ő ezt állította. Én pedig természetesen elhittem neki.
- Nem értelek. Miért nem mész egyszerűen oda hozzá? – kérdeztem a mellettem álló szőkeségtől, a fejemmel pedig Jedikiah felé böktem. - Az mindent megoldana.
- Könnyű azt mondani! Mintha te oda mernél menni bárkihez is a suliból. – Kosette abszolút beletrafált, ami egy kicsit fájt is. Neki sosem mondtam el, mi történt akkor, de az nyilván feltűnt neki, hogy a nagyszájú, naiv kislányból egyik napról a másikra visszahúzódóvá váltam, aki állandóan életbölcsességekkel, meg cinikus megjegyzésekkel traktálta. Pedig pár hónappal ezelőtt sima ügy lett volna megismerkedni valakivel, még ha az két évvel idősebb is volt nálam, ráadásul fiú.
- Ez nem kifogás. Te te vagy, nem pedig én. Velem ellentétben neked jó a beszélőkéd, simán kidumálnád magad, akármi történne – feleltem, mire csak egy fájdalmas sóhajtást, és egy felettébb idegesítő szemforgatást kaptam válaszul. – Hát jó, végül is te döntöd el – mondtam, azzal annyiban is hagytam az egészet.
Kosette egészen a becsöngőig bámulta a Miller gyereket, és mivel még jó néhány perc hátra volt az első óra kezdetéig, én pedig rettentően unatkoztam, egy idő után csatlakoztam hozzá. Kicsit rosszul is éreztem magam miatta, ugyanis egyáltalán nem vallt rám az effajta viselkedés, de nem tudtam mit csinálni. Apa már nem járt a Zugba - mióta az megtörtént, nem látták ott szívesen -, így nem voltak új könyveim, amiket magammal tudtam volna hozni az iskolába, hogy legyen mivel elfoglalnom magam bizonyos esetekben, mint addig minden egyes nap. Ugyanis egyedül a körzet feketepiacán lehetett kapni valamirevaló könyveket – amik nem kapitóliumi idióták „hőstetteiről” szóltak, és nem voltak méregdrágák -, ráadásul mivel rajtunk kívül senkinek nem kellettek, az első pár darab után Solana Sane teljesen ingyen adta őket nekünk, csupán néhány alkalommal kért cserébe egy-egy apró szívességet. De lassan fél éve, hogy vele is megszakadt a kapcsolatunk. Noha még mindig rám köszönt, ha összefutottunk valahol a városban, viszont üzletelésről szó sem lehetett. Apa és anya világosan elmagyarázták nekem, hogy Solana a saját megélhetése érdekében nem adhat el nekünk több könyvet. Különben őt is kiutálnák a Zugból, csak úgy, mint minket – én pedig tudomásul vettem mindezt, mert még véletlenül sem akartam volna rosszat annak a nőnek, aki éveken át olyan jó volt hozzánk. Ennek ellenére rettentően hiányzott ő is, és a könyvei is.
Jobb híján ezért kezdtem hát én is Jedikiah Millert pásztázni a tekintetemmel. Próbáltam megérteni, mit eszik rajta a barátnőm, de mint általában, ez most sem sikerült. Sötét haja valóban olyan kócos volt, mint amilyennek Kosette már annyiszor leírta, de én képtelen lettem volna órákig áradozni róla. Mi van abban ugyan, ha valakinek kócos haja? Hozzám képest elég magasnak számított, és talán nem volt olyan betegesen vékony, mint a legtöbb gyerek a körzetben – a polgármester biztosan sokat fizethetett a családjának a megvarrott ruhákért. Ezek, és a mindig kedves, visszafogott mosolya ellenére egyáltalán nem tűnt ki a tömegből. Mivel Kosette-nek már nagyon régóta tetszett – kerek két éve -, tudtam róla, hogy viszonylag sok barátja van, mégis kifejezetten jelentéktelennek tűnt a nagyobb, valamivel gazdagabb kereskedők fiai mellett.
Ahogy néztem, és közben elmélkedtem, először fel sem tűnt, hogy felém fordítja a fejét. Kosette-et talán észre sem vette, annyira behúzódott egy omladozó fal rejtekébe, így hiába állt ott mellettem, tudtam, hogy Jedikiah egyenesen rám néz. Mielőtt még ijedten elkaphattam volna a tekintetem róla, a fiú kedvesen elmosolyodott, és intett.
Ezek után többet nem bámultam együtt Kosette-tel. Ha úgy is adódott, inkább a földet néztem, vagy Kosette-et nyaggattam. Még véletlenül sem pillantottam felé.
De bármilyen nehéz is volt bevallanom, Jedikiah Miller aznap, fél év óta újra képes volt bennem bizalmat ébreszteni.
***
- Te teljesen meghibbantál? – kérdezem a velem szemben ülő fiút, miután sikerül magamhoz térnem a kezdeti sokk után.
- Nem kell mindent túl reagálni, Daniela. Kiválasztottak vagyunk, szerintem természetes, hogy szövetségeseket keresünk – válaszolja teljesen higgadtan.
- Talán, de nem most. Semmit nem tudsz rólam. Csupán annyit, hogy nagy valószínűséggel nem értek semmihez, és még undok is vagyok. Semmi értelme nem lenne velem szövetséget kötnöd, hacsak nincs valami hátsó szándékod. – Na ebből magyarázza ki magát.
- És ha van valami hátsó szándékom? – vonja fel az egyik szemöldökét. – Az csak rosszat jelenthet?
- Igen, egy Viadalon mindenképp.
- Negatív vagy – mondja.
- Nem negatív, csak nem elég hülye ahhoz, hogy kinyírassam magam – replikázok. – Nem is tudom, mit képzeltél…
Szeretném folytatni, és jól kiosztani ezt a naiv féleszűt, de Jedikiah arckifejezése olyan hirtelen változik meg, hogy sikerül belém fojtania a szót. Hasonlóan viselkedik, mint pár órával ezelőtt az étkezőkocsiban, mikor azon gondolkodott, elfogadja-e, hogy mentort cseréljünk. Azonban most nem tűnik olyan magabiztosnak; ami azt illeti, a tekintetéből elveszettség érzése sugárzik. Az egész pusztán egy pillanatig tart, olyan hirtelen megy, mint ahogyan jött, de én nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg:
- Jól vagy? – húzom fel a bal szemöldököm.
- Szóval… - kezdi immár mosolyogva, teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. - Szóval te nem akarsz a szövetségesem lenni. – Sokkal inkább állítás ez, mint kérdés.
- Hát valóban nem. Megragadtad a lényeget, Jedikiah. – Gúnyos mosolyt küldök felé.
- Rendben. Azért egy próbát megért – mondja, majd feláll, és végigsimít a vállamon, amit nem tudok mire vélni, így csak idiótán nézek utána. Már épp kezdek megörülni, hogy végre sikerült lepattintanom, mikor visszanéz a küszöbről, és azt mondja:
- Ja, és Dana! Nyugodtan hívj Jednek. – Biztatóan rám mosolyog, és mielőtt bármit is mondhatnék, eltűnik a hófehér ajtó mögött.
***
Az első éjszakám hivatásos hullajelöltként borzalmasan telik. Képtelen vagyok kizárni a kabinba érkező hangokat: a vonat halk suhogása, ahogy végighalad a síneken, az órám monoton ketyegése, ami az idő múlását jelzi. A párnák borzasztó, susogó hangot adnak ki, ha megmozdulok. Még a saját lélegzésem is idegesít. Az ágy pedig olyan rettentően puha, hogy úgy érzem, mentem elsüllyedek és megfulladok benne.
A gondolataimra is alig tudok koncentrálni, de aztán egyvalaminek mégiscsak sikerül beférkőznie a fejembe, és hiába próbálom, nem sikerül kiűzni onnan. Minduntalan eszembe jut az a jelenet a vacsoránál.
„Én Peetával akarok készülni.”
Nem értem, hogy hogy juthatott eszembe egyáltalán ellenkezni egy megszokott felállással – jó, talán a mi esetünkben annyira mégsem az, de az olyan körzetekben, ahol több a nyertes, biztosra veszem, hogy igen -, azt pedig még annyira sem, hogy mi vitt rá arra, hogy ki is mondjam. Mintha elvesztettem volna az irányítást a saját testem felett. Nem mellesleg, jól járok én ezzel? Talán Katniss olyan volt ma, mint aki mindjárt leveti magát egy szakadékba, viszont a tavalyi Viadalon egyértelműen bebizonyította, hogy jobb túlélő, mint Peeta. Most már tényleg fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Mégis, valahogy nem bánom, hogy akkor, ott, kimondtam azokat a szavakat.
***
Fogalmam sincs, hogyan és mikor, de végül mégis sikerül elaludnom. Reggel Effie indokolatlanul vidám rikácsolására ébredek, a Nap pedig egyenesen a szemembe süt, ezért hunyorítanom kell, mikor megpróbálom kinyitni a szemem. Íme, egy tökéletes nap tökéletes kezdete!
- Jó reggelt, jó reggelt! – dalolja a szobámba belépve. – Milyen gyönyörű napunk van ma, nem igaz?
- Egyszerűen csodás, Effie – motyogom álmosan. A nő azonban meg sem hallja a cinikus megjegyzésemet.
- Ideje felkelni! Hamarosan tálalják a reggelit, utána pedig csak percek kérdése, és megérkezünk a Kapitóliumba! Alig várom már, hogy ti is láthassátok, a Mészárlások idején különösen mesés a város! – fecsegi izgatottan. Eléggé abszurd a „mészárlás” és a „mesés” szavakat egy azon mondatban hallani. Ezért is furcsa, hogy nem idegesít fel annyira a kísérőnk lelkes rajongása a főváros iránt, mint ahogyan azt képzeltem. Noha a hangjától továbbra is a hideg futkos a hátamon, ez a nő egyáltalán nem akar nekem rosszat. Talán bele sem gondol, hogy nekem a Kapitólium a halálomat jelentheti – bármennyire is azon leszek, hogy ne így legyen -, és komolyan arra a vágyik, hogy megtapasztaljam mindazt az örömöt, amit neki az otthona jelent. De még ha nem is így van, jelenleg egyszerűen képtelen vagyok több rosszindulatú megjegyzést tenni rá.
Hirtelen azon kapom magam, hogy Effie-re mosolygok, de sikerül letörölnöm a vigyort a képemről, még mielőtt észrevenné. Az oké, hogy nem utálom őt tiszta szívből, csak mert kapitóliuminak született, és mert igencsak abszurd az ízlése, viszont nem kellene elfelejtenem, miért is vagyok itt. Merthogy haverkodni nem, az biztos.
Effie búcsúképpen belenéz a falon lógó tükörbe, megigazítja néhány ezüstre festett tincsét, és nemsokára elhagyja a fülkémet. Ezután el is kezdek készülődni, ami nálam annyit tesz, hogy jéghideg vízzel megmosom az arcom, majd magamra kapok valamit a gardróbszekrényből. Sajnos nincs túl sok a kedvemre való ruhákból, és mivel már tegnap felhasználtam a két legvisszafogottabb darabot, ma kénytelen vagyok kicsit kilépni a komfortzónámból. Így a fehér alapon barackszínű virágokkal borított nadrág mellé egy egyszerű fehér inget veszek, hogy valamennyire ellensúlyozzam a feltűnő mintákat. A hajamat hanyagul lófarokba fogom, miután megfésülködtem.
Kicsit kényelmetlenül érzem magam ezekben a cuccokban, de arra gondolok, hogy a körzetek, az otthonom lakóinak kisebb gondjuk is nagyobb annál, milyen ruhát viselnek. Nekünk ezzel sosem volt különösebb gondunk, ugyanis anya újrahasznosította a már kinőtt ruhákat, és új, bár nem túl jó minőségű anyaghoz is viszonylag olcsón hozzá tudtunk jutni, azonban sokaknak már épp elég volt az is, hogy egyáltalán volt mit felvenniük.
***
- ’Reggelt! – köszönök az asztalnál ülő társaságnak, és körbenézek az étkezőkocsiban. Ha jól látom, megint csak én vagyok az utolsó, aki megérkezett. Na nem mintha ez különösebben zavarna.
- Jó reggelt, Dana!
Jedikiah – biccentek a körzettársamnak egy gúnyos mosoly kíséretében, miközben kihúzok egy széket. Most szerencsére sikerült a lehető legtávolabb helyet megtalálnom tőle. Jedikiah megpróbál szomorú arckifejezést ölteni, de nem igazán megy neki. Egyszerűen borzasztó színész – ez az infó pedig még jól jöhet nekem a közeljövőben. Egy vállrándítással karöltve felvonom a szemöldököm, tudatván a fiúval, hogy cseppet sem érdekel. Mégis mit gondolt, hogy majd becézgetni fogjuk egymást az arénában, miközben ő éppen azon agyal, hogy hogyan vágjon át újra? Na még mit nem…
A reggeli ezután csendben folytatódik. Minthogy külön készülünk, nem esik szó a Viadalról, és mivel más közös témánk nagyon amúgy sem akadna, bájcsevegésre pedig jelenleg egyikünk sem vágyik szerintem – na jó, Effie-t leszámítva -, inkább mindenki csöndben marad. Eleinte frusztráló ez a némaság, de aztán megszokom, hogy a kapitóliumi szolgálók sertepertélésén, az evőeszközök különösen harmonikus csattogásán, és Haymitch italának csobogásán kívül szinte semmi sem hallani. Sőt, a zajok most kifejezetten nyugtatóan hatnak rám, nem úgy, mint az éjjel.
Sikerül újra teletömnöm magam, ugyanis ismét rengeteg finom étel vár ránk az asztalon. Megkóstolok három féle lekváros kenyeret, és egy sajtosat, utána pedig jéghideg gyümölcslével öblítem le a torkomat. Az íze olyan mennyei, hogy kétszer is újratöltöm a poharam. Ezután még néhány friss gyümölcsöt is elveszek azokból, amik egy hatalmas, többszintes üvegtálon sorakoznak szorosan egymás mellett, felkockázva, valami vékony, hegyes végű pálcikára szúrva. Effie-hez hasonlóan én is belemártom őket egy olvasztott csokoládéval teli tálba, és élvezem, ahogy a hideg és a meleg, a kellemesen savanyú és az édes ízek keverednek a számban. Egy pillanatra el is felejtem, hol vagyok, de egy éles kiáltás kiszakít ebből az álomszerű állapotból.
- Ó, megérkeztünk! – rikoltja Effie velem szemben, majd felpattan a helyéről, és amilyen gyorsan csak engedi a gigászi tűsarkúja, a kocsi ajtaja felé tipeg.
Peeta mély lélegzetet vesz mellettem, és a szemem sarkából látom, hogy az asztal alatt Katniss kezét keresi. A lány bár vonakodva, de Peeta kezéért nyúl.
Mi Jedikiah-val szinte egyszerre pillantunk a vonat ablaka felé. Egyikünk sem áll fel, csak ülünk ott csendben, mintha szobrok lennénk. Kintről hangos morajlás, és vad éljenzés szűrődik be az étkezőkocsiba, amitől elfog a hányinger. Foghatnám akár a túl sok ételre is, azonban biztosan érzem, hogy nem amiatt van. Egyre csak erősödnek a kinti zajok, és ahogy lassul a vonat, a szívem annál gyorsabban ver. Jedikiah is nyel egy nagyot, miközben a tömeget bámulja. A szívem már torkomban dobog, a fülemben lüktető vérem pedig minden egyéb hangot elnyom. Igyekszem nyugodt maradni és magabiztosságot mutatni, de ebben a helyzetben ez teljes mértékben lehetetlennek tűnik.
Azt hiszem, most vált csak igazán valósággá ez az egész. Számomra biztosan. Innen már nincs visszaút. Megérkeztünk a Kapitóliumba, ebbe az átkozott városba, ahol az emberek tömegével epekednek azért, hogy végre vért láthassanak. Most nem tudok rájuk érző lényekként gondolni. Egyszerűen nem megy. Ahogy értünk jönnek a békeőrök, lekísérnek a szerelvényről, és az Átalakító Központ felé tartva végignézek a tömegen, nem látok másokat, csak szörnyetegeket. Szörnyetegeket, akik a halálomat akarják. Szörnyetegeket, akiket képtelen vagyok megérteni.
És tudjátok mit?
Nem is akarok mást látni. Nem is akarom megérteni őket.
Csak azt kívánom, bárcsak ők lennének most az én helyemben.