Második fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy tegnap nem sikerült kirakni ezt a részt. :( Nem kezdek el most rögtön magyarázkodni (majd csak egy bekezdéssel később), ugyanis először szeretném megköszönni nektek az előző fejezethez érkezett kommenteket, a pipát, meg úgy mindent, hogy itt vagytok, és olvassátok a történetet! Az új feliratkozóknak is nagyon hálás vagyok, igyekszem nem csalódást okozni! :)
Na, és akkor a késés oka. Az elmúlt pár napban nem voltam itthon ("teleltem" éppen), nem tudtam annyira történetre koncentrálni, és úgy döntöttem, a hosszú vonatúton majd megírom a fejezet végét - ugyanis hiába volt kész régóta, folyamatosan jutnak eszembe ötletek, és egy egy hirtelen jött, új elképzelés miatt át kell írnom egy picit a dolgokat. Meg is írtam szépen, csak aztán... nem mentettem el (tapsot nekem, pls!). Nem kicsit éreztem rá késztetést, hogy azon nyomban elássam magam, ott helyben, a vonaton. Persze sehogy sem sikerült ugyanúgy újraírni, ami miatt nagyon ideges lettem, teljesen elment  kedvem, és sajnos csak ma sikerült befejezni. Sajnálom, többet nem fordul elő! :(
Többet nem húzom az időt, jó olvasást!

Ui.: Nagyon boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok mindenkinek!

Ölel mindenkit, Thea Quincey

__________________________________________________________________________________

~Második fejezet~

    Útban a házunk felé végig a McGregor lány esetén jár az eszem. Többször is átgondolok mindent, amit Kosette mondott, és minduntalan arra jutok, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Az öngyilkosság, a betegeskedés, az, hogy McGregorék csődbe mentek; ráadásul Kosette azt sem említette, hogy a „néhány” cipó alatt a pékség készletének felét érti, ugyanis annyi mindent vett, hogy el sem fért a kezében a sok zacskó. Honnan volt rá egyáltalán pénzük? Tudom, hogy semmi közöm Westwoodék pénzügyeihez, de képtelenségnek tartom, hogy Kosette családja hirtelen akkora vagyonra tett szert, hogy megengedhesse magának két másik ember eltartását is. Ráadásul a barátnőm elmondása szerint még csak nem is voltak jóban McGregorékkal… Szóval sántít nekem ez az egész sztori, és érzem, hogy van valami – egy elég nagy valami -, amit Kosette-ék nem árulhatnak el nekem. Arra viszont nem tudok rájönni, mit titkolnak előlem, így csak annyit tehetek, hogy megbízom a legjobb barátnőmben.
    - Jó reggelt! – köszönök életunt hangon, mikor belépek az ajtón. A húgom és apa már az asztalnál ülnek, anya az apró konyhában sürög-forog. Már készülődnek a reggelihez. Igyekszem én is csatlakozni hozzájuk, de először megtörlöm a koszos csizmámat egy, az ajtó előtt heverő, lábtörlőnek kinevezett rongyban, aztán pedig a helyére akasztom a kabátomat. Végigsimítom a csuromvizes hajamat, a belőle kicsavart vízcseppek pedig parányi tócsát képeznek a kőpadló egyik mélyedésében. Már félúton jártam, mikor elkezdett szakadni az eső.
    Amint beljebb lépek a konyhába, észreveszem, milyen feszült a hangulat.
    - Valami baj van? – kérdezem felvont szemöldökkel, miközben óvatosan kihúzok egy széket, és leülök a húgommal szemben, aki épp azzal a rongybabával játszik, amit anya varrt neki pár éve a kinőtt ruháinkból.
    - Nem, semmi baj, kincsem – feleli anya, de a mosolya nem olyan szívből jövő, mint általában. Ezt azonban nem áll szándékomban megjegyezni, inkább elhatározom, hogyha ők nem beszélnek, akkor majd én fogok:
   - Tehát még nem tudjátok, hogy Mary McGregor meghalt – közlöm csak úgy félvárról. Arra számítok, hogy a szüleim sajnálkozni kezdenek majd, vagy hasonló – mert a normális emberek általában ezt teszik -, de meglepetésemre nem ez történik. Egymásra néznek, és nem kell semmit sem mondaniuk, szavak nélkül is megértik a másikat. Nekem viszont fogalmam sincs róla, mi ez az egész. Úgy érzem, ők is titkolnak előlem valamit. Végül apa felém fordul, és megkérdezi: - Ő az a lány, aki Westwoodék mellett lakik a családjával, ugye?
    - Igen. Vagyis ő volt – teszem hozzá.
    - Remélem kifejezted részvétünket – feleli apa, majd visszatér a könyvéhez, amit eddig olvasgatott a reggelire várva. Még csak le sem szidott, amiért érzéketlen voltam.
    Pár perc múlva anya elkészül az étellel, amit szokatlan némaságban elfogyasztunk, aztán Camilla elkezdi összepakolni az ütött-kopott tányérokat. Felajánlom, hogy én is segítek a mosogatásban, de anya tiltakozik, és beküld a szobámba, hogy készüljek az Aratásra.
    Óh, igen, az Aratás. Már teljesen ki is ment a fejemből. Ami elég vicces, tekintve, hogy az ember általában nem felejti el csak úgy, hogy délután egy kapitóliumi majom talán kimondja a halálos ítéletét. Illetve nem is; idén nem a körzet kísérője lesz az, aki újabb két gyereket küld kegyetlen halálba - mert ez a Harmadik Nagy Mészárlás éve. Hirtelen Snow elnök undorító képe jelenik meg előttem, ahogy áll a pódiumon a hatalmas tömeg felett, és bejelenti a Nagy Mészárlást. Szinte hallom kimért, kárörvendő hangját: "A hetvenötödik évfordulón – visszhangzik a fejemben -, emlékeztetőül, hogy a körzetek lakosai elárulták a Kapitólium állampolgárait, akik szerették, és megvédték őket, most minden körzetből döntsön az a kiválasztottak kilétéről, aki nevét a gömbből kihúzzák, ezzel elárulva a saját szeretteit.”
    A Viadal már egyébként is a legbrutálisabb dolog, amiről valaha életemben hallottam vagy olvastam, de egy ilyen Aratás ötlete a végtelenségig kegyetlen. Bár nem egészen világos számomra az, hogy az elnök komolyan olyan hülyének nézi-e Panem népét, hogy elhiszi, képesek vagyunk elárulni a családunkat, a barátainkat, szomszédainkat az idióta játéka kedvéért. Mert akit kihúznak majd, úgy is azt a személyt fogja a színpadra hívni, akit az egész körzetből a legjobban utál. Nem fair, de ebben legalább van valami logika. Hogy én kit küldenék? Őszintén szólva, fogalmam sincs, ugyanis Snow elnökön is a bandáján kívül egyetlen ember van, akinek szívesen nézném végig a halálát, azonban ő már kívül esik a korhatáron.

***

    Miután a szobámban előkészítettem a ruhámat, amit majd az Aratáson fogok viselni - és amit egyébként utálok -, a fürdő felé veszem az irányt. Ez nálunk egy apró helyiséget jelent, benne egy kis asztallal, egy kádként szolgáló dézsával, és egy ócska csappal, ami az év nagy részében csak valami hideg, sárga trutyit köpköd magából, ezért kénytelenek vagyunk minden alkalommal vizet melegíteni a konyhában, ha fürödni akarunk. Talán nem olyan kényelmes, mint Kosették ütött-kopott zuhanyzója, de én már egészen megszoktam, talán még szeretem is.
    Amikor legközelebb a szobámba lépek, már makulátlanul tiszta vagyok. Jó, talán ragadt rám egy kicsi a levegőben szálló szénporból, de nem is érezném magam vérbeli tizenkettedik körzeti lakosnak, ha nem így lenne. Gyorsan belebújok a világoskék ruhámba, kötök hátul a derekamon egy masnit, majd szép sorjában begombolom a ruha rakott felsőrészét. A hajamat kifésülöm és laza kontyba fogom oldalt a tarkómon. A repedés ellenére is látom a falon lógó, ősrégi tükörben, hogy a fejem búbján feláll néhány sötétbarna hajszál - amit a legtöbben feketének néznek -, ezért elöl is kihúzgálok pár rövidebb tincset, hogy az összhatás meglegyen, és még rendezetlenebbnek nézzen ki a frizurám. Egyesek szerint igénytelen, szerintem azonban így tökéletes. Már készen is vagyok, viszont mielőtt szólnék a szüleimnek, beszaladok a fürdőszobába, és felkapom az ott hagyott órámat, amit aztán felerősítek a karomra. Magam sem tudom, miért ragaszkodom annyira hozzá, de enélkül akkor sem megyek sehová.

***

    A családom többi tagjára azonban még várni kell. Anya Camillával szöszmötöl valamit a szobájában, apa pedig egész egyszerűen felszívódott. Már kétszer is megnéztem a ház körül, a kertben is, hogy nem bújt-e el a ribizlibokrok között – abszurd ötlet, na, de ki tudja? -, és még a szomszédokat is megkérdeztem, nem látták-e véletlenül Thom Mortont. A válasz egyöntetűen ez volt: nem.
    - Fél óra, és kezdődik – motyogom magamban, az órám számlapját bámulva. Eléggé lekopott már a festék, így erősen kell fókuszálnom, hogy leolvassam a pontos időt. Nem mintha érdekelne, hogy elkésem-e országunk egyik jeles eseményéről, amin teljesen mértékben „önszántamból” veszek részt, de hát ez egy elcseszett hely, nekem pedig nincs ellenemre, hogy egy kis pontosságért cserébe néhány korbácsütést mellőzve hagyjam el a Főteret.
    Újabb percek telnek el, az apám azonban még mindig sehol. Hiába várok a konyhaasztalnál ücsörögve, immár anyával és a kishúgommal együtt, ő csak nem akar előkerülni. Idegesen rágcsálom a számat, pedig nem is szokásom, az ujjaimat pedig a fa erezetét követve futtatom végig az asztal lapján. Utoljára ránézek az órámra, aztán felpattanok a helyemről.
    - Na, jó, majd gyertek utánam – vetem oda anyáéknak, mintha ők tehetnének az egészről. Az az igazság, hogy kezdek aggódni apa miatt, ugyanis nem szokott csak úgy szó nélkül lelépni otthonról. Az pedig, hogy be vagyok zárva ide, négy fal közé, egy kicsit sem segít lenyugodnom. Ha előre megyek, legalább sétálgathatok egyedül a gondolataimmal, és még az Aratásról sem kések el.
    A kilincsért nyúlok, amikor az ajtó hirtelen kivágódik, és kis híja van, hogy ne töröljön képen azon nyomban, de még időben észbe kapok, és sikerül hátrébb ugranom. Nem nagy meglepetésemre apa áll a küszöbön, munkától megviselt arcán szomorúság tükröződik. Értetlenül bámulok rá egészen addig, amíg meg nem érzem hosszú karjait magam köré fonódni. Ha azt mondom, furcsa ez a szituáció, az nem kifejezés. Egyenesen szürreális, amikor két olyan ember megöleli egymást – még ha apáról és lányáról is van szó -, akik a világon valószínűleg a legjobban utálják az öleléseket. Ehhez képest jól esik a szeretetének ilyesfajta kifejezése, minden aggodalmam elszáll ebben a pár pillanatban, és eszembe jut, hogy mennyire jó, hogy itt vannak nekem a szüleim. Sajnos ez nem mindenkinek adatik meg.
    - Valami baj van? – kérdezem az ölelésből kibontakozva. Apa idegesen túr bele sötétbarna hajába, majd a homlokát kezdi masszírozni.
    - Nem, kislányom, semmi baj. McGregoréknál voltam – mondja, én pedig hatalmas szemeket meresztek rá. Az még oké, hogy Kosette-ék valamilyen szinten igen, de hogy az én apám is jóban legyen velük! Talán lemaradtam valamiről? – Eléggé megviselt ez az ügy, és eszembe jutott, mennyire szeretlek titeket, lányok – néz le a húgomra, aki időközben a lábára csimpaszkodott.
    - Mi is nagyon-nagyon-nagyon szeretünk! Úgyhogy ne legyél szomorú, jó? Ugye nem leszel az, apa? – Camilla úgy mereszti apára a két barna, őzikeszemét, hogy azonnal mosolyt csal az arcomra, és megsimogatom a feje búbját. Vigyorogva néz fel rám. Nyolc éves, de néha olyan érzésem van, mintha még csak most töltötte volna az ötöt. Gondtalan, kedves, és imád úgy tenni, mintha semmit sem értene a körülötte lévő világból.
    - Bocsánat, de nem mehetnénk már? Legyünk rajta túl minél hamarabb – szakítom félbe az idillt türelmetlenül.
    - Persze, Dana, máris indulunk. Ugye? – néz anya kérdőn apára, aki lassan bólint egyet. Ismét olyan érzésem támad, mintha valamit titkolnának előlem. Nincs időm elgondolkodni ezen, vagy megkérdezni, hogy mi folyik itt, mert anya kedves mosolyával belém fojtja a szót, átkarolja a vállamat, és puszit nyom a fejemre. Majd óvatosan a bejárati ajtó felé kezd terelgetni mindenkit.
    A Főtérre vezető utat csendben tesszük meg, csak Camilla szólal meg néha – szinte mindenre rákérdez, ami eszébe jut, anya pedig halkan válaszolgat neki. Szinte utolsóként állok be a regisztrációs pulthoz, ahol elhadarom a nevem – Daniela Morton -, gyorsan vérmintát vesznek tőlem, majd tovább terelnek egy csapat korombeli lány mögé. Szinte azonnal kiszúrom Kosette szőke francia fonatát, ahogy ide-oda repked, követve a lány mozgását. Engem keres, gondolom, és abban a pillanatban meg is talál. Még messziről is látszik, ahogy fellélegzik, aztán megpróbál utat törni magának a hatalmas tömegben. Nagy nehezen, sűrű bocsánatkérések közepette mellém vergődik, és azon nyomban a nyakamba ugrik.
    - Már mindenhol kerestelek! – kiáltja egyenesen a fülembe. – Annyira ideges lettem, miután reggel szétváltunk! Idén nagyon felzaklat ez az Aratás. – Kibontakozik az ölelésből, így láthatom az arcán, hogy igazat mond: még sosem volt ennyire kétségbeesett, vagyis előttem biztosan nem.
    - Kosette, téged szinte mindenki szeret. Mennyi az esélye annak, hogy valaki elküld ma a Viadalra? Hm? Mert szerintem a nulla felé konvergál.
    - Ez még nem biztosíték arra, hogy ne én menjek – mondja mérgesen. Nem vagyok a szavak embere, de ennyire rosszat mondtam volna? – Én csak… bocsánat. Nem akartalak így lekiabálni. Mondom, ideges vagyok – mentegetőzik.
    - Semmi baj.
    - Figyelj, Daniela! – Megszorítja a kezemet, de úgy, hogy alig jut bele vér, így elkezd zsibbadni. - Ugye megígéred, hogy minden rendben lesz? – Ezt a kérdést hirtelen nem tudom hová tenni. Hirtelen? Nem is, ma Kosette viselkedését úgy összességében nem tudom hová tenni. Fogalmam sincs, mit feleljek: az igazat, hogy ez nem rajtam áll, vagy hazudjak és mondjam azt, amit hallani akar?
    - Igen, minden rendben lesz – mondom. Magam is reménykedem benne, hogy így lesz.
    - De ígéred?
    - Most marhaság lenne, ha megkérdezném, mi bajod? – A barátnőm haragos pillantást vet rám a kérdésem hallatán. Inkább beadom a derekam. – Ígérem, na.
    - Köszönöm! – hálálkodik, és végre enyhít a szorításán. Még mindig gőzöm sincs, hogy mit ígértem meg, de ha minden jól megy, akkor nem is lényeges ez az egész. Az órámra nézek, pontosan egy órát mutat. Azaz kezdetét veszi a borzalom. Na, igen, Boldog Viadalt mindenkinek!
    A polgármester lép először elő, vált néhány szót a már rég fent ülő győztesekkel, Katniss-szel, Peetával, és az iszákos Haymitch-csel, aztán felolvassa a neveiket, ahogy az szokás. Hamarosan Effie Trinket jelenik meg a színpadon, aki a legalább húsz centis magassarkújában tipeg be a mikrofonja elé. Hogy még drámaibb legyen a hatás – drámaibb, mint ezüstszínű haja, és a kék különböző árnyalatait felvonultató, absztrakt-mintás ruhája -, megütögeti a mikrofont, ezzel megsüketítve fél Panemet. Szinte egy emberként kap mindenki a füléhez, köztük én is és Kosette is. Köszönjük, drága Effie!
    - Boldog Viadalt mindenkinek! – visítja affektálva. Mondanom sem kell, hogy hányingerem van ettől a nőtől. – Sok szerencsét, és soha ne hagyjon el benneteket a remény! – Kosette ingerülten fújtat mellettem. Még fogja a kezemet, tenyere izzad, mintha hatalmas kánikula lenne, azonban nem lehet több a hőmérséklet húsz foknál. Meglepetten veszem észre, hogy én is izzadok, a szívem hevesen kalapál. – Hölgyeké az elsőbbség! - Mindjárt vége lesz, próbálom nyugtatni magam. Effie komótosan átsétál a lányok üveggömbjéhez, jó mélyen beletúr hegyes karmaival, végül egyetlen egy cetlinél állapodik meg. Vajon ki neve áll rajta? Ki menekült meg biztosan?
    - Kosette Westwood!
    A név olyan élesen hasít az elmémbe, hogy az szívem kihagy egy ütemet. Megmenekült. Kosette megmenekült. És én is. Lassan fújom ki a levegőt, pedig észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam. El sem hiszem, hogy számomra vége van. Azt gondolom, Kosette is megnyugodott végre, de ahogy felém fordulva elindul a színpadra, könnyeket látok a szemében csillogni. Olyan mérhetetlen szomorúság árad a legjobb barátnőmből, hogy szinte nekem is fáj. Megúsztad Kosette! Akkor mi a baj? – akarom kérdezni, de egy hang se jön ki a torkomon. Mi történik itt?
    Mikor a lány felér a pódiumra, Effie Trinket tárt karokkal fogadja. Bár a mosolya nem tűnik olyan őszintének, mint amilyennek valószínűleg szánta. A mikrofon elé terelgeti Kosette-et, és újra rikácsolni kezd:
    - Nos, akkor halljuk, ki lesz az a szerencsés hölgy, aki képviseli a körzeteteket a Harmadik Nagy Mészárláson! Csak egy nevet kérek, csak egy nevet – teszi hozzá egy kicsit halkabban.
    A téren síri csönd uralkodik. Még egy halott légy zümmögését is meg lehetne hallani. Kosette a könnyeivel küszködik, néha kicsordul pár csepp, de nem törli le őket az arcáról. Félek, ha nem mond valakit rögtön, lerángatják a színpadról, és megbüntetik. Mondj valamit! – ordítom a fejemben, hangosan azonban nem merek megszólalni. Nem olyan nehéz, csak van valaki, akit nem szeret, vagy valaki, akit esélyesebbnek tart a túlélésre! Már azt hiszem, nem fog történni semmi, kihívnak valaki mást, a barátnőmet pedig elviszik és megverik, vagy még rosszabb…
    Aztán felhangzik egy név a csöndben. Csak egy név, és olyannyira halkan cseng, hogy meg se hallani, de én hallom és úgy érzem magam tőle, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Egy név.
    - Daniela Morton.
    Az én nevem.