Első fejezet

Sziasztok!

Még mielőtt a dolgok közepébe vágnánk, szeretném megköszönni a prológushoz érkezett hat kommentet (úristenelsehiszem*.*), a pipákat, a feliratkozókat, a cseréket... egyszóval mindent! Rendkívül hálás vagyok mindenkinek, aki már így a legelején bizalmat szavazott nekem, a történetnek. El sem tudjátok képzelni, mennyit jelent ez nekem! :) A részről csak annyit árulok el, hogy annak ellenére, hogy nem kifejezetten eseménydús, azért érdemes nyitott szemmel járni. ;) Jó olvasást!

Ölel mindenkit, Thea Quincey

__________________________________________________________________________________

~Első fejezet~

Egy évvel a Prológus történései előtt

    A Főtéren ülök, az egyik régi épület talapzatán, amit már legalább tíz éve bontottak le. A hely most kihalt, csak néhány embert látni, amint bemegy, majd pár perccel később távozik egy-egy olyan üzletből, amely ma reggel is kinyit legalább egy kis időre. A legutóbbi élő személy – persze rajtam kívül – körülbelül tíz perce lépett ki a látóteremből, azóta csak a levegőben szálló szénpor, és egy vézna kutya a társaságom. Elnézést, a kutya is élő – bár nem annyira személy -, szóval már ketten vagyunk. Ahogy végignézek a Főtéren, valamiért a Tizenharmadik Körzet jut eszembe. Illetve, csak a maradványai, amit a tévében szoktak mutatni. Ugyanis annak idején, amikor a körzetek fellázadtak a Kapitólium ellen, a forradalom leverése után eltörölték a Tizenharmadikat a Föld színéről, hogy példát statuáljanak. Most itt is minden olyan szürke és élettelen, mintha atombomba sújtotta volna a térséget. Pedig nem, ma „csak” Aratás lesz. Ez az a nap, amikor a kerület összes lakóját kivezénylik ide, pontosan erre a térre, aztán a körzet kísérője, esetünkben Effie Trinket – akinek a ruhája ki tudja, milyen undorítóan rikító színben fog játszani idén – kihúzza egy-egy ártatlan tizenkét és tizennyolc év közötti fiú és lány nevét az üveggömbökből, hogy aztán először csettintésre parádézó színes majmot, majd hullát csináljanak belőlük. Különben mind a tizenkét körzetben így megy, és mindezt persze adják a tévében is; a fővárosban az Éhező Viadala amolyan kellemes nyári kikapcsolódásnak számít. Mert ugyan mekkora poén az, ha huszonnégy gyerek egymást öli egy veszélyekkel teli Arénában? Komolyan mondom, felfordul a gyomrom azoktól az emberektől.
    Azonban, ha jobban belegondolok, Aratás ide vagy oda, a Tizenkettedikben amúgy is elég szürkék a mindennapok - főleg, ha a nyár is ilyen hideg és borús, mint most. Így még azt a maradék mosolyt is letörli az emberek arcáról, ami kijárna nekik. Kiskoromban gyakran kérdeztem anyát, hogy miért ilyen gondterhelt és kedvtelen a lakosság nagy része, de nem kellett sok idő, hogy megértsem. Elég csupán egyetlen egy rossz élmény, elég egyszer megtapasztalnod a saját bőrödön az emberi gonoszságot, és te is ugyanolyan savanyú uborka leszel, mint mások.
    Persze vannak napok, mikor egy kicsivel felszabadultabb a hangulat. Például, ha itt, a téren vásárt tartanak, mert akkor egész kellemes itt sétálgatni az árusok és a vevők között, közben a kínálatot nézegetni, hiába nincs pénze az embernek minden csecse-becsére és édességre, ami megtetszik neki, vagy, amit megkíván. Néha napján – sőt, ami azt illeti, elég gyakran – mi is kijövünk ide a kishúgommal és az egyetlen, legjobb barátnőmmel, hogy eladjuk, vagy éppen elcseréljük az édesanyám által készített lekvárt. Ugyanis a falatnyi hátsókertünket egy az egyben beborító ribizlibokornak csak ennyi haszna van; a terméséből kiváló lekvárt lehet főzni. Az anyáét pedig különösen szeretik a körzetben – már aki megengedheti magának, hogy vegyen belőle -, így a szüleim állandó fizetése mellett, ami aztán nem sok, mindig szerzünk a vásárokon egy kis plusz pénzt a családi kasszába.
    Apropó, legjobb barátnő. Kosette-nek már negyed órája itt kellene lennie, de még hűlt helyét sem látom hosszú, szőke hajának, amit mindörökké laza francia fonatba kötve visel. Persze, nekem majd meg kell értenem – mint mindig -, hogy nem sikerült időben befejeznie, amin éppen dolgozott, vagy segítenie kellett a szüleinek, vagy éppen nem bírt felkelni hét óra előtt, mert rettenetesen elfáradt a teendői elvégzése közben. Bezzeg mikor én kések, rögtön pipa lesz rám, és soha az életben nem fogom tudni kimagyarázni magamat. Kosette sokszor hajlamos azt hinni, hogy a világon ő a legelfoglaltabb ember. Csak tudnám, mit csinál ilyenkor, de sajnos sosem mond semmi konkrétumot. Legtöbbször nem is firtatom, noha kicsit rosszul esik a titkolózása, azonban úgy érzem, még kínvallatással sem tudnám kiszedni belőle, mik azok az oltárian fontos tennivalók, amik sosem tűrnek halasztást. Makacs egy lány, az egyszer biztos. Mindegy is, már hozzászoktam a természetéhez, na meg ő is az enyémhez, ami azért nem kis feladat, mert a családomon és rajta kívül nem sok ember lehet még Panemben, akik képesek elviselni engem. Olyan vagyok, mintha a bőrömből mérges gázok szabadulnának fel, amik mindenkit elriasztanak, és csak néhányan immúnisak rá. Erről eszembe jut egy mondat, amit Kosette szokott mondani, ha a másikra panaszkodunk; megszoksz, vagy megszöksz. Azt hiszem, ez a mottója. Nekem pedig valószínűleg azért nincs sok barátom, mert a legtöbben az utóbbit választják. Ami azt illeti, valamilyen oknál fogva nem is nagyon bánom.
    Egy halk nyüszítésre kapom fel a fejem – mert eddig a lábamat lógatva bámultam magam alatt a talajt -, és azzal a sovány kutyával nézek farkasszemet, amelyik az előbb még jó néhány méterrel odébb kaparta a földet, annak reményében, hátha talál valami megszáradt, eldobott ételt. Csakhogy a Tizenkettedikben senki sem dobja el az ételt, mert nem hülye, és nem akar éhen halni. Szegény jószág itt ül velem szemben, és úgy bámul rám, hogy nem tudom nem megsajnálni.
    - Nincs kajám, kutyus – tárom szét mindkét tenyeremet, mintha be kellene bizonyítanom ennek az állatnak, hogy valóban igaz, amit az imént mondtam. És mintha megértené, szomorúan nyüszít még egyet, aztán tovább áll. Én is visszatérek a talaj tanulmányozásához. Megállapítom, hogy ide nem rakódott le annyira a szénpor, mint a salakra, ami a Perem utcáit borítja – ahol én lakom. Kosette nem a Peremen él, ezzel ellentétben az ő családja sem tartozik azokhoz a kereskedőkhöz, akik úgy, ahogy, de jobban élnek, mint sokan mások a körzetben. Mégis a Tizenkettedik egyik előkelőbb részén van a házuk, ugyanis régebben volt egy kis rövidáru boltjuk, amit a szülei örököltek még az ő szüleiktől, és így tovább. Ám az ott keresett pénzből nem tudták fenntartani az üzletet, és már jó pár éve annak, hogy végleg be kellett zárniuk. De a házuk, és az üzlethelyiség még megvan.
    - Hali! – szakít ki a gondolataimból a már jól ismert hang.
    - Szia! – köszönök én is, majd folytatom: - Tudod, te kérsz rá, hogy találkozzunk hétkor a téren, és végül te leszel az, aki röpke húsz percet késik. – Leugrom az emelvényről, és leporolom a ruhám. Kosette nagy levegőt vesz, és belekezd a mondanivalójába:
    - Ne haragudj, de történt egy kis… - szemöldökét magasba emeli, és tekintetével a felettünk lebegő, vészjóslóan sötét felhőket bámulja. Furcsa érzésem támad; Kosette Westwood nem találja a szavakat, ami nem jellemző rá. Mondhatni, ő a szavak embere. – Nos, egy kis incidens.
    - Egy kis incidens? – vonom fel a szemöldököm gyanakodva, mert elképzelésem sincs, mit érthet ez alatt a barátnőm, és semmi jót nem sejtek. – Milyen kis incidens?
    - Sétáljunk, oké? – kérdezi, mire bólintok. Ha a balsejtelmemnek van alapja, valószínűleg nem a téren akarja megbeszélni, ahol hamarosan megkezdik a színpad felállítását, felhelyezik minden egyes épület tetejére Panem színes zászlaját, és kamerások özönlik el a területet. Ebből pedig az következik, hogy egyre kíváncsibb leszek, mit is takarnak a „kis incidens” szavak.
    - Szóval… - Kosette úgy sóhajtozik, hogy ha nem látnám, csak hallanám, komolyan azt hinném, hogy fuldoklik. – Ismered Mary McGregort? Tudod, a szomszédunkban lakik – teszi hozzá.
    - Látásból. – Mary McGregor egy tizenhárom éves forma, sápadt, szeplős arcú, szőke kislány. Akkor szoktam látni, amikor átmegyek a barátnőmhöz. Még nem beszéltem vele, de eléggé elvontnak tűnik, meg amúgy sem szoktam sűrűn beszélgetést kezdeményezni, ő pedig mindig úgy néz rám, ha elmegyünk a házuk előtt, mint aki szellemet lát. Igazából elképzelésem sincs, hogy mi történhetett a lánnyal. Illetve, Kosette nyilván azért tette fel az előbbi kérdését, mert történt vele valami, nem? Különben nem kérdezte volna.
    - Meghalt.
    - Mi? – tör ki belőlem az első dolog, ami eszembe jut. A szemöldökeim olyan magasra szaladnak fel a homlokomon, amennyire csak az izmaim engedik. Igazából nem is lenne ebben semmi meglepő, ha Mary is egy perembeli lány lenne, de nem az. A szüleinek egy viszonylag jól menő üzlete van a városban, és kötve hiszem, hogy éhen halt volna, vagy mit tudom én. Még orvosra is lenne pénzük, ha mondjuk beteg. Vagyis lett volna…
    - Öngyilkos lett. A szüleim azt mondták, ne nagyon terjesszem. – Kosette a földet bámulja, miközben magunk mögött hagyjuk a Főteret. Melankolikus hangja miatt úgy érzem magam, mintha egy temetésen lennék. Hirtelen a torkomra fagy minden szó, minden épkézláb mondat a nyelőcsövemben lévő gombóc mögött ragad, és képtelen vagyok megszólalni. Öngyilkos lett? Csak nem az Aratás miatt?
    - Úgy hallottam, már tavaly is majdnem megtette, akkor volt az első Aratása. – Mintha a gondolataimban olvasna.
    Valahogy nem tudok együtt érezni a lánnyal. Noha sokszor mondják, hogy kissé érzéketlen lettem – főképp ezért távolodtak el tőlem az iskolatársaim -, azért senkinek sem kívánom a halálát. De ez a kislány – tudom, halottról vagy jót, vagy semmit -, akkor sem volt ép elméjű, ha képes volt elvenni a saját életét azért, mert talán, ismétlem talán, kisorsolták volna a Viadalra. Inkább a biztos halált választotta egy talán helyett. Persze, lehet azt mondani, hogy nem akarta, hogy a Kapitólium hülyét csináljon belőle, vagy, hogy nem szerette volna, ha egy ilyen mocskos játékban veszti életét, de engem akkor sem vinne rá a lélek sohasem, hogy saját kezűleg oltsam ki az életem. Nem tudnám elvenni magamtól az eleven lét lehetőségét. Sohasem.
    - Ugye jobb, ha most nem mondok semmit? – kérdezem a barátnőmtől, mert úgy érzem, túl régóta hallgatok már, ő erre bólint egy nagyot. Túl sok jót úgy sem tudnék. Habár sajnálom, ami Mary-vel történt, és tisztában vagyok vele, hogy mindez – még ha csak közvetetten is – a Kapitólium hibája, akkor sem tudom elfogadni a döntését. Ezért is maradok inkább csöndben. Nem szeretnék utálatosabbnak tűnni annál, mint amilyen valójában vagyok.
    - Jobb – mondja. – Úgyis tudom, mit gondolsz. A hallgatásod elárult. – Mindig is elképesztőnek tartottam, hogy neki valahogy sikerült szavak nélkül is megértenie engem és másokat. Nekem ez régen sem ment, és most sem. Azt hiszem, én nem figyelek oda rá annyira, mint amennyire ő rám.
    - Megnézzük, hogy nyitva van-e a pékség? Az Aratás előtt átmegyünk McGregorékhoz részvétet nyilvánítani, és anya megkért, hogy vigyek nekik egy-két cipót, meg amit lehet. - Erre a kijelentésre akarva-akaratlanul is felszalad a szemöldököm. Kosette persze rögtön veszi a lapot: - Nem voltunk velünk sohasem túl jóban – igazából elég zárkózott egy család az övék -, de mégiscsak a szomszédjaink, és segítünk, amiben lehet. Tudod, Mary elég sokat betegeskedett, a családnak szinte az összes pénze elment orvosra. Talán még az üzletet is be kell zárniuk. Erre még itt van ez a tragédia is...
    - Rendben – bólintok még mindig kissé hitetlenkedve -, menjünk.

***

    Az üzlet ajtaja zárva van, de mikor bepillantunk az üvegen, bent látjuk a péket, amint éppen kitesz néhány frissen sült barna kenyeret a pult melletti kosarakba. Szinte érzem az illatát bekúszni az orromba, ami segít rájönnöm, hogy megéheztem. Hát igen, így jár az, aki reggeli nélkül indul el otthonról. Azt hiszem, a bolt tulajdonosa végül meglátott minket bekukucskálni a bejárat előtt, mert felénk közeledik.
    - Vásárolni szeretnétek? – nyitja résnyire az ajtót. Kedvesen érdeklődik, mint általában. Kosette-tel egyszerre bólintunk.
    - Gyertek be, lányok! – mondja mosolyogva, és szélesre tárja előttünk az ajtót, hogy akadálytalanul bejuthassunk a boltjába. – Szolgáljátok ki magatokat!
    Kosette a pulthoz megy, és ott nézelődik a különféle péksütemények közt; lehetőleg olyat keres, amire telik nekik. Bár egyikünk családja sincs olyan rossz helyzetben – az általános viszonyokhoz képest, természetesen -, mégsem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan drága dolgokat vásároljunk, mint a sütemény. Főleg, hogy már az előző napokban „bevásároltunk” az Aratás utáni vacsorára, mert ha ismét megússzuk, lesz mit ünnepelni.
    Én a különféle dekorgyöngyökkel és színes mázzal díszített tortákat fürkészem. Mindig is lenyűgöztek. Egyszer – pontosabban a tizenkettedik születésnapomon – anya és apa vettek a család minden tagjának egy-egy szeletet. Emlékszem, Camilla, a húgom, akkor még csak négy éves volt, és úgy tömte magába az édességet, mint ahogyan a mókusok a mogyorót az apró pofazacskóikba. Neki nagyon ízlett, és láttam a szüleim arcán, hogy nekik is jól esik egy kis finomság. Ami azt illeti, az én ízlésemnek kicsit túl édes volt, de olyan örömmel ettem, mint még soha semmit. Hálás voltam a szüleimnek, mert tudtam, hogy az efféle nyalánkságok árával nem szokás játszadozni. Azonban ízek ide vagy oda, azt meg kell hagyni, hogy az összes torta kivétel nélkül gyönyörűen van dekorálva. Az egyik olyan, akár a háborgó tenger; a mázat sötétkékre színezték, és úgy öleli körül a háromemeletes torta minden szegélyét, mintha a vad szél bele-bele kapna a hullámokba, azok pedig mutáns szörnyként kebeleznék be egymást sorjában. Egy másik pedig egy virágos rétre emlékeztet; szépen kidolgozott, színes cukorkavirágok lepik be az egészet, és ahogy bámulom, kellemes melegség járja át a testem, szinte érzem, ahogyan a lágy tavaszi szellő megérinti az arcom, és friss virágok illatát szállítja felém, hogy az orromba szippanthassam őket. Büszke lehet magára az, akinek ilyen kézügyessége van. Bár a Tizenkettedik Körzetben nem sokat ér vele, úgy gondolom, de azért legyen csak büszke magára.
    Ismeretlen eredetű zörgésre kapom fel a fejem. A pult felé fordulok, ahol a barátnőm és a pék beszélgetnek valamiről, miközben Kosette kifizeti az árut, és a hátuk mögött meglátom a pék egyik fiát – nem Peetát. Újabb adag kenyeret hozott. Nem akarok kötözködni, de kinek akarják eladni ma ezt a sok kenyeret? Kötve hiszem, hogy a mai lenne a legforgalmasabb napjuk. De végül is nekem mindegy. Az viszont már a legkevésbé sem mindegy, hogy Kosette mosolyogva integet az előbb emlegetett személynek, az pedig ugyanúgy tesz. Nem tudtam, hogy a barátnőm jóban van Peeta egyik bátyjával. Ami pedig Peetát illeti, őt is megpillantom. A testvére mögött áll, éppen lisztes kezét törli meg. Kedves tőle, hogy még így, győztesként is segít a családjának, holott annyi pénzt kaphatott a Viadal után, hogy szerintem egész életére biztosítva mindenféle szempontból, így simán megtehetné, hogy nem dolgozik, csak mondjuk pénzzel támogatja a szülei kereskedését. Elkapom róla a tekintetemet, mert nem szeretném, ha észrevenné, milyen feltűnően bámulom. Na, nem mintha tetszene, vagy ilyesmi, csak vannak emberek, akiknek olyan kisugárzásuk van – úristen, miket beszélek -, hogy akaratlanul is magukra vonzzák a tekintetemet. Igen, ezt teljesen értelmesen magyaráztam el, de mindegy. Persze tudom, hogy bámulni nem illik.
    - Mehetünk! – ránt ki a gondolataimból Kosette hangja, és furcsa, mert hirtelen eltűnt belőle az a melankólia, amit emlegettem, és mintha… nem is tudom, vidám lenne. Nem egészen értem ezt a hirtelen hangulatváltozást, de mindegy. Különben, ma meglepően sok dologra mondom azt, hogy mindegy.
    - Oké. – Csak ennyit sikerül kinyögnöm, miközben még mindig meglepetten meresztgetem a szemem, miután a barátnőm kizökkentett a gondolatmenetemből. - Viszlát!
    - Viszlát! – köszönünk kórusban a péknek. Azért csak neki, mert amíg a „mindegy”-eken járt az eszem, bámészkodásom tárgya és a bátyja már el is tűntek a pult mögötti ajtóban.

***

    Hamarosan Kosette-tel is elválunk egymástól, ő az ő otthona felé megy, én pedig az enyém felé. Örülök, hogy amíg sétálunk, nem esik szó az Aratásról, noha tudhattam volna, hogy nem fog, mert régebben megbeszéltük, hogy fölösleges tárgyalni a témát, csak felidegesítjük magunkat. Szóval, miután elköszönünk egymástól, még megmondom neki, hogy fejezze ki részvétünket a McGregor családnak – mivel ezt így illik -, aztán sarkon fordulok, és hazafelé veszem az irányt.