Második fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy tegnap nem sikerült kirakni ezt a részt. :( Nem kezdek el most rögtön magyarázkodni (majd csak egy bekezdéssel később), ugyanis először szeretném megköszönni nektek az előző fejezethez érkezett kommenteket, a pipát, meg úgy mindent, hogy itt vagytok, és olvassátok a történetet! Az új feliratkozóknak is nagyon hálás vagyok, igyekszem nem csalódást okozni! :)
Na, és akkor a késés oka. Az elmúlt pár napban nem voltam itthon ("teleltem" éppen), nem tudtam annyira történetre koncentrálni, és úgy döntöttem, a hosszú vonatúton majd megírom a fejezet végét - ugyanis hiába volt kész régóta, folyamatosan jutnak eszembe ötletek, és egy egy hirtelen jött, új elképzelés miatt át kell írnom egy picit a dolgokat. Meg is írtam szépen, csak aztán... nem mentettem el (tapsot nekem, pls!). Nem kicsit éreztem rá késztetést, hogy azon nyomban elássam magam, ott helyben, a vonaton. Persze sehogy sem sikerült ugyanúgy újraírni, ami miatt nagyon ideges lettem, teljesen elment  kedvem, és sajnos csak ma sikerült befejezni. Sajnálom, többet nem fordul elő! :(
Többet nem húzom az időt, jó olvasást!

Ui.: Nagyon boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok mindenkinek!

Ölel mindenkit, Thea Quincey

__________________________________________________________________________________

~Második fejezet~

    Útban a házunk felé végig a McGregor lány esetén jár az eszem. Többször is átgondolok mindent, amit Kosette mondott, és minduntalan arra jutok, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Az öngyilkosság, a betegeskedés, az, hogy McGregorék csődbe mentek; ráadásul Kosette azt sem említette, hogy a „néhány” cipó alatt a pékség készletének felét érti, ugyanis annyi mindent vett, hogy el sem fért a kezében a sok zacskó. Honnan volt rá egyáltalán pénzük? Tudom, hogy semmi közöm Westwoodék pénzügyeihez, de képtelenségnek tartom, hogy Kosette családja hirtelen akkora vagyonra tett szert, hogy megengedhesse magának két másik ember eltartását is. Ráadásul a barátnőm elmondása szerint még csak nem is voltak jóban McGregorékkal… Szóval sántít nekem ez az egész sztori, és érzem, hogy van valami – egy elég nagy valami -, amit Kosette-ék nem árulhatnak el nekem. Arra viszont nem tudok rájönni, mit titkolnak előlem, így csak annyit tehetek, hogy megbízom a legjobb barátnőmben.
    - Jó reggelt! – köszönök életunt hangon, mikor belépek az ajtón. A húgom és apa már az asztalnál ülnek, anya az apró konyhában sürög-forog. Már készülődnek a reggelihez. Igyekszem én is csatlakozni hozzájuk, de először megtörlöm a koszos csizmámat egy, az ajtó előtt heverő, lábtörlőnek kinevezett rongyban, aztán pedig a helyére akasztom a kabátomat. Végigsimítom a csuromvizes hajamat, a belőle kicsavart vízcseppek pedig parányi tócsát képeznek a kőpadló egyik mélyedésében. Már félúton jártam, mikor elkezdett szakadni az eső.
    Amint beljebb lépek a konyhába, észreveszem, milyen feszült a hangulat.
    - Valami baj van? – kérdezem felvont szemöldökkel, miközben óvatosan kihúzok egy széket, és leülök a húgommal szemben, aki épp azzal a rongybabával játszik, amit anya varrt neki pár éve a kinőtt ruháinkból.
    - Nem, semmi baj, kincsem – feleli anya, de a mosolya nem olyan szívből jövő, mint általában. Ezt azonban nem áll szándékomban megjegyezni, inkább elhatározom, hogyha ők nem beszélnek, akkor majd én fogok:
   - Tehát még nem tudjátok, hogy Mary McGregor meghalt – közlöm csak úgy félvárról. Arra számítok, hogy a szüleim sajnálkozni kezdenek majd, vagy hasonló – mert a normális emberek általában ezt teszik -, de meglepetésemre nem ez történik. Egymásra néznek, és nem kell semmit sem mondaniuk, szavak nélkül is megértik a másikat. Nekem viszont fogalmam sincs róla, mi ez az egész. Úgy érzem, ők is titkolnak előlem valamit. Végül apa felém fordul, és megkérdezi: - Ő az a lány, aki Westwoodék mellett lakik a családjával, ugye?
    - Igen. Vagyis ő volt – teszem hozzá.
    - Remélem kifejezted részvétünket – feleli apa, majd visszatér a könyvéhez, amit eddig olvasgatott a reggelire várva. Még csak le sem szidott, amiért érzéketlen voltam.
    Pár perc múlva anya elkészül az étellel, amit szokatlan némaságban elfogyasztunk, aztán Camilla elkezdi összepakolni az ütött-kopott tányérokat. Felajánlom, hogy én is segítek a mosogatásban, de anya tiltakozik, és beküld a szobámba, hogy készüljek az Aratásra.
    Óh, igen, az Aratás. Már teljesen ki is ment a fejemből. Ami elég vicces, tekintve, hogy az ember általában nem felejti el csak úgy, hogy délután egy kapitóliumi majom talán kimondja a halálos ítéletét. Illetve nem is; idén nem a körzet kísérője lesz az, aki újabb két gyereket küld kegyetlen halálba - mert ez a Harmadik Nagy Mészárlás éve. Hirtelen Snow elnök undorító képe jelenik meg előttem, ahogy áll a pódiumon a hatalmas tömeg felett, és bejelenti a Nagy Mészárlást. Szinte hallom kimért, kárörvendő hangját: "A hetvenötödik évfordulón – visszhangzik a fejemben -, emlékeztetőül, hogy a körzetek lakosai elárulták a Kapitólium állampolgárait, akik szerették, és megvédték őket, most minden körzetből döntsön az a kiválasztottak kilétéről, aki nevét a gömbből kihúzzák, ezzel elárulva a saját szeretteit.”
    A Viadal már egyébként is a legbrutálisabb dolog, amiről valaha életemben hallottam vagy olvastam, de egy ilyen Aratás ötlete a végtelenségig kegyetlen. Bár nem egészen világos számomra az, hogy az elnök komolyan olyan hülyének nézi-e Panem népét, hogy elhiszi, képesek vagyunk elárulni a családunkat, a barátainkat, szomszédainkat az idióta játéka kedvéért. Mert akit kihúznak majd, úgy is azt a személyt fogja a színpadra hívni, akit az egész körzetből a legjobban utál. Nem fair, de ebben legalább van valami logika. Hogy én kit küldenék? Őszintén szólva, fogalmam sincs, ugyanis Snow elnökön is a bandáján kívül egyetlen ember van, akinek szívesen nézném végig a halálát, azonban ő már kívül esik a korhatáron.

***

    Miután a szobámban előkészítettem a ruhámat, amit majd az Aratáson fogok viselni - és amit egyébként utálok -, a fürdő felé veszem az irányt. Ez nálunk egy apró helyiséget jelent, benne egy kis asztallal, egy kádként szolgáló dézsával, és egy ócska csappal, ami az év nagy részében csak valami hideg, sárga trutyit köpköd magából, ezért kénytelenek vagyunk minden alkalommal vizet melegíteni a konyhában, ha fürödni akarunk. Talán nem olyan kényelmes, mint Kosették ütött-kopott zuhanyzója, de én már egészen megszoktam, talán még szeretem is.
    Amikor legközelebb a szobámba lépek, már makulátlanul tiszta vagyok. Jó, talán ragadt rám egy kicsi a levegőben szálló szénporból, de nem is érezném magam vérbeli tizenkettedik körzeti lakosnak, ha nem így lenne. Gyorsan belebújok a világoskék ruhámba, kötök hátul a derekamon egy masnit, majd szép sorjában begombolom a ruha rakott felsőrészét. A hajamat kifésülöm és laza kontyba fogom oldalt a tarkómon. A repedés ellenére is látom a falon lógó, ősrégi tükörben, hogy a fejem búbján feláll néhány sötétbarna hajszál - amit a legtöbben feketének néznek -, ezért elöl is kihúzgálok pár rövidebb tincset, hogy az összhatás meglegyen, és még rendezetlenebbnek nézzen ki a frizurám. Egyesek szerint igénytelen, szerintem azonban így tökéletes. Már készen is vagyok, viszont mielőtt szólnék a szüleimnek, beszaladok a fürdőszobába, és felkapom az ott hagyott órámat, amit aztán felerősítek a karomra. Magam sem tudom, miért ragaszkodom annyira hozzá, de enélkül akkor sem megyek sehová.

***

    A családom többi tagjára azonban még várni kell. Anya Camillával szöszmötöl valamit a szobájában, apa pedig egész egyszerűen felszívódott. Már kétszer is megnéztem a ház körül, a kertben is, hogy nem bújt-e el a ribizlibokrok között – abszurd ötlet, na, de ki tudja? -, és még a szomszédokat is megkérdeztem, nem látták-e véletlenül Thom Mortont. A válasz egyöntetűen ez volt: nem.
    - Fél óra, és kezdődik – motyogom magamban, az órám számlapját bámulva. Eléggé lekopott már a festék, így erősen kell fókuszálnom, hogy leolvassam a pontos időt. Nem mintha érdekelne, hogy elkésem-e országunk egyik jeles eseményéről, amin teljesen mértékben „önszántamból” veszek részt, de hát ez egy elcseszett hely, nekem pedig nincs ellenemre, hogy egy kis pontosságért cserébe néhány korbácsütést mellőzve hagyjam el a Főteret.
    Újabb percek telnek el, az apám azonban még mindig sehol. Hiába várok a konyhaasztalnál ücsörögve, immár anyával és a kishúgommal együtt, ő csak nem akar előkerülni. Idegesen rágcsálom a számat, pedig nem is szokásom, az ujjaimat pedig a fa erezetét követve futtatom végig az asztal lapján. Utoljára ránézek az órámra, aztán felpattanok a helyemről.
    - Na, jó, majd gyertek utánam – vetem oda anyáéknak, mintha ők tehetnének az egészről. Az az igazság, hogy kezdek aggódni apa miatt, ugyanis nem szokott csak úgy szó nélkül lelépni otthonról. Az pedig, hogy be vagyok zárva ide, négy fal közé, egy kicsit sem segít lenyugodnom. Ha előre megyek, legalább sétálgathatok egyedül a gondolataimmal, és még az Aratásról sem kések el.
    A kilincsért nyúlok, amikor az ajtó hirtelen kivágódik, és kis híja van, hogy ne töröljön képen azon nyomban, de még időben észbe kapok, és sikerül hátrébb ugranom. Nem nagy meglepetésemre apa áll a küszöbön, munkától megviselt arcán szomorúság tükröződik. Értetlenül bámulok rá egészen addig, amíg meg nem érzem hosszú karjait magam köré fonódni. Ha azt mondom, furcsa ez a szituáció, az nem kifejezés. Egyenesen szürreális, amikor két olyan ember megöleli egymást – még ha apáról és lányáról is van szó -, akik a világon valószínűleg a legjobban utálják az öleléseket. Ehhez képest jól esik a szeretetének ilyesfajta kifejezése, minden aggodalmam elszáll ebben a pár pillanatban, és eszembe jut, hogy mennyire jó, hogy itt vannak nekem a szüleim. Sajnos ez nem mindenkinek adatik meg.
    - Valami baj van? – kérdezem az ölelésből kibontakozva. Apa idegesen túr bele sötétbarna hajába, majd a homlokát kezdi masszírozni.
    - Nem, kislányom, semmi baj. McGregoréknál voltam – mondja, én pedig hatalmas szemeket meresztek rá. Az még oké, hogy Kosette-ék valamilyen szinten igen, de hogy az én apám is jóban legyen velük! Talán lemaradtam valamiről? – Eléggé megviselt ez az ügy, és eszembe jutott, mennyire szeretlek titeket, lányok – néz le a húgomra, aki időközben a lábára csimpaszkodott.
    - Mi is nagyon-nagyon-nagyon szeretünk! Úgyhogy ne legyél szomorú, jó? Ugye nem leszel az, apa? – Camilla úgy mereszti apára a két barna, őzikeszemét, hogy azonnal mosolyt csal az arcomra, és megsimogatom a feje búbját. Vigyorogva néz fel rám. Nyolc éves, de néha olyan érzésem van, mintha még csak most töltötte volna az ötöt. Gondtalan, kedves, és imád úgy tenni, mintha semmit sem értene a körülötte lévő világból.
    - Bocsánat, de nem mehetnénk már? Legyünk rajta túl minél hamarabb – szakítom félbe az idillt türelmetlenül.
    - Persze, Dana, máris indulunk. Ugye? – néz anya kérdőn apára, aki lassan bólint egyet. Ismét olyan érzésem támad, mintha valamit titkolnának előlem. Nincs időm elgondolkodni ezen, vagy megkérdezni, hogy mi folyik itt, mert anya kedves mosolyával belém fojtja a szót, átkarolja a vállamat, és puszit nyom a fejemre. Majd óvatosan a bejárati ajtó felé kezd terelgetni mindenkit.
    A Főtérre vezető utat csendben tesszük meg, csak Camilla szólal meg néha – szinte mindenre rákérdez, ami eszébe jut, anya pedig halkan válaszolgat neki. Szinte utolsóként állok be a regisztrációs pulthoz, ahol elhadarom a nevem – Daniela Morton -, gyorsan vérmintát vesznek tőlem, majd tovább terelnek egy csapat korombeli lány mögé. Szinte azonnal kiszúrom Kosette szőke francia fonatát, ahogy ide-oda repked, követve a lány mozgását. Engem keres, gondolom, és abban a pillanatban meg is talál. Még messziről is látszik, ahogy fellélegzik, aztán megpróbál utat törni magának a hatalmas tömegben. Nagy nehezen, sűrű bocsánatkérések közepette mellém vergődik, és azon nyomban a nyakamba ugrik.
    - Már mindenhol kerestelek! – kiáltja egyenesen a fülembe. – Annyira ideges lettem, miután reggel szétváltunk! Idén nagyon felzaklat ez az Aratás. – Kibontakozik az ölelésből, így láthatom az arcán, hogy igazat mond: még sosem volt ennyire kétségbeesett, vagyis előttem biztosan nem.
    - Kosette, téged szinte mindenki szeret. Mennyi az esélye annak, hogy valaki elküld ma a Viadalra? Hm? Mert szerintem a nulla felé konvergál.
    - Ez még nem biztosíték arra, hogy ne én menjek – mondja mérgesen. Nem vagyok a szavak embere, de ennyire rosszat mondtam volna? – Én csak… bocsánat. Nem akartalak így lekiabálni. Mondom, ideges vagyok – mentegetőzik.
    - Semmi baj.
    - Figyelj, Daniela! – Megszorítja a kezemet, de úgy, hogy alig jut bele vér, így elkezd zsibbadni. - Ugye megígéred, hogy minden rendben lesz? – Ezt a kérdést hirtelen nem tudom hová tenni. Hirtelen? Nem is, ma Kosette viselkedését úgy összességében nem tudom hová tenni. Fogalmam sincs, mit feleljek: az igazat, hogy ez nem rajtam áll, vagy hazudjak és mondjam azt, amit hallani akar?
    - Igen, minden rendben lesz – mondom. Magam is reménykedem benne, hogy így lesz.
    - De ígéred?
    - Most marhaság lenne, ha megkérdezném, mi bajod? – A barátnőm haragos pillantást vet rám a kérdésem hallatán. Inkább beadom a derekam. – Ígérem, na.
    - Köszönöm! – hálálkodik, és végre enyhít a szorításán. Még mindig gőzöm sincs, hogy mit ígértem meg, de ha minden jól megy, akkor nem is lényeges ez az egész. Az órámra nézek, pontosan egy órát mutat. Azaz kezdetét veszi a borzalom. Na, igen, Boldog Viadalt mindenkinek!
    A polgármester lép először elő, vált néhány szót a már rég fent ülő győztesekkel, Katniss-szel, Peetával, és az iszákos Haymitch-csel, aztán felolvassa a neveiket, ahogy az szokás. Hamarosan Effie Trinket jelenik meg a színpadon, aki a legalább húsz centis magassarkújában tipeg be a mikrofonja elé. Hogy még drámaibb legyen a hatás – drámaibb, mint ezüstszínű haja, és a kék különböző árnyalatait felvonultató, absztrakt-mintás ruhája -, megütögeti a mikrofont, ezzel megsüketítve fél Panemet. Szinte egy emberként kap mindenki a füléhez, köztük én is és Kosette is. Köszönjük, drága Effie!
    - Boldog Viadalt mindenkinek! – visítja affektálva. Mondanom sem kell, hogy hányingerem van ettől a nőtől. – Sok szerencsét, és soha ne hagyjon el benneteket a remény! – Kosette ingerülten fújtat mellettem. Még fogja a kezemet, tenyere izzad, mintha hatalmas kánikula lenne, azonban nem lehet több a hőmérséklet húsz foknál. Meglepetten veszem észre, hogy én is izzadok, a szívem hevesen kalapál. – Hölgyeké az elsőbbség! - Mindjárt vége lesz, próbálom nyugtatni magam. Effie komótosan átsétál a lányok üveggömbjéhez, jó mélyen beletúr hegyes karmaival, végül egyetlen egy cetlinél állapodik meg. Vajon ki neve áll rajta? Ki menekült meg biztosan?
    - Kosette Westwood!
    A név olyan élesen hasít az elmémbe, hogy az szívem kihagy egy ütemet. Megmenekült. Kosette megmenekült. És én is. Lassan fújom ki a levegőt, pedig észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam. El sem hiszem, hogy számomra vége van. Azt gondolom, Kosette is megnyugodott végre, de ahogy felém fordulva elindul a színpadra, könnyeket látok a szemében csillogni. Olyan mérhetetlen szomorúság árad a legjobb barátnőmből, hogy szinte nekem is fáj. Megúsztad Kosette! Akkor mi a baj? – akarom kérdezni, de egy hang se jön ki a torkomon. Mi történik itt?
    Mikor a lány felér a pódiumra, Effie Trinket tárt karokkal fogadja. Bár a mosolya nem tűnik olyan őszintének, mint amilyennek valószínűleg szánta. A mikrofon elé terelgeti Kosette-et, és újra rikácsolni kezd:
    - Nos, akkor halljuk, ki lesz az a szerencsés hölgy, aki képviseli a körzeteteket a Harmadik Nagy Mészárláson! Csak egy nevet kérek, csak egy nevet – teszi hozzá egy kicsit halkabban.
    A téren síri csönd uralkodik. Még egy halott légy zümmögését is meg lehetne hallani. Kosette a könnyeivel küszködik, néha kicsordul pár csepp, de nem törli le őket az arcáról. Félek, ha nem mond valakit rögtön, lerángatják a színpadról, és megbüntetik. Mondj valamit! – ordítom a fejemben, hangosan azonban nem merek megszólalni. Nem olyan nehéz, csak van valaki, akit nem szeret, vagy valaki, akit esélyesebbnek tart a túlélésre! Már azt hiszem, nem fog történni semmi, kihívnak valaki mást, a barátnőmet pedig elviszik és megverik, vagy még rosszabb…
    Aztán felhangzik egy név a csöndben. Csak egy név, és olyannyira halkan cseng, hogy meg se hallani, de én hallom és úgy érzem magam tőle, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Egy név.
    - Daniela Morton.
    Az én nevem.

Első fejezet

Sziasztok!

Még mielőtt a dolgok közepébe vágnánk, szeretném megköszönni a prológushoz érkezett hat kommentet (úristenelsehiszem*.*), a pipákat, a feliratkozókat, a cseréket... egyszóval mindent! Rendkívül hálás vagyok mindenkinek, aki már így a legelején bizalmat szavazott nekem, a történetnek. El sem tudjátok képzelni, mennyit jelent ez nekem! :) A részről csak annyit árulok el, hogy annak ellenére, hogy nem kifejezetten eseménydús, azért érdemes nyitott szemmel járni. ;) Jó olvasást!

Ölel mindenkit, Thea Quincey

__________________________________________________________________________________

~Első fejezet~

Egy évvel a Prológus történései előtt

    A Főtéren ülök, az egyik régi épület talapzatán, amit már legalább tíz éve bontottak le. A hely most kihalt, csak néhány embert látni, amint bemegy, majd pár perccel később távozik egy-egy olyan üzletből, amely ma reggel is kinyit legalább egy kis időre. A legutóbbi élő személy – persze rajtam kívül – körülbelül tíz perce lépett ki a látóteremből, azóta csak a levegőben szálló szénpor, és egy vézna kutya a társaságom. Elnézést, a kutya is élő – bár nem annyira személy -, szóval már ketten vagyunk. Ahogy végignézek a Főtéren, valamiért a Tizenharmadik Körzet jut eszembe. Illetve, csak a maradványai, amit a tévében szoktak mutatni. Ugyanis annak idején, amikor a körzetek fellázadtak a Kapitólium ellen, a forradalom leverése után eltörölték a Tizenharmadikat a Föld színéről, hogy példát statuáljanak. Most itt is minden olyan szürke és élettelen, mintha atombomba sújtotta volna a térséget. Pedig nem, ma „csak” Aratás lesz. Ez az a nap, amikor a kerület összes lakóját kivezénylik ide, pontosan erre a térre, aztán a körzet kísérője, esetünkben Effie Trinket – akinek a ruhája ki tudja, milyen undorítóan rikító színben fog játszani idén – kihúzza egy-egy ártatlan tizenkét és tizennyolc év közötti fiú és lány nevét az üveggömbökből, hogy aztán először csettintésre parádézó színes majmot, majd hullát csináljanak belőlük. Különben mind a tizenkét körzetben így megy, és mindezt persze adják a tévében is; a fővárosban az Éhező Viadala amolyan kellemes nyári kikapcsolódásnak számít. Mert ugyan mekkora poén az, ha huszonnégy gyerek egymást öli egy veszélyekkel teli Arénában? Komolyan mondom, felfordul a gyomrom azoktól az emberektől.
    Azonban, ha jobban belegondolok, Aratás ide vagy oda, a Tizenkettedikben amúgy is elég szürkék a mindennapok - főleg, ha a nyár is ilyen hideg és borús, mint most. Így még azt a maradék mosolyt is letörli az emberek arcáról, ami kijárna nekik. Kiskoromban gyakran kérdeztem anyát, hogy miért ilyen gondterhelt és kedvtelen a lakosság nagy része, de nem kellett sok idő, hogy megértsem. Elég csupán egyetlen egy rossz élmény, elég egyszer megtapasztalnod a saját bőrödön az emberi gonoszságot, és te is ugyanolyan savanyú uborka leszel, mint mások.
    Persze vannak napok, mikor egy kicsivel felszabadultabb a hangulat. Például, ha itt, a téren vásárt tartanak, mert akkor egész kellemes itt sétálgatni az árusok és a vevők között, közben a kínálatot nézegetni, hiába nincs pénze az embernek minden csecse-becsére és édességre, ami megtetszik neki, vagy, amit megkíván. Néha napján – sőt, ami azt illeti, elég gyakran – mi is kijövünk ide a kishúgommal és az egyetlen, legjobb barátnőmmel, hogy eladjuk, vagy éppen elcseréljük az édesanyám által készített lekvárt. Ugyanis a falatnyi hátsókertünket egy az egyben beborító ribizlibokornak csak ennyi haszna van; a terméséből kiváló lekvárt lehet főzni. Az anyáét pedig különösen szeretik a körzetben – már aki megengedheti magának, hogy vegyen belőle -, így a szüleim állandó fizetése mellett, ami aztán nem sok, mindig szerzünk a vásárokon egy kis plusz pénzt a családi kasszába.
    Apropó, legjobb barátnő. Kosette-nek már negyed órája itt kellene lennie, de még hűlt helyét sem látom hosszú, szőke hajának, amit mindörökké laza francia fonatba kötve visel. Persze, nekem majd meg kell értenem – mint mindig -, hogy nem sikerült időben befejeznie, amin éppen dolgozott, vagy segítenie kellett a szüleinek, vagy éppen nem bírt felkelni hét óra előtt, mert rettenetesen elfáradt a teendői elvégzése közben. Bezzeg mikor én kések, rögtön pipa lesz rám, és soha az életben nem fogom tudni kimagyarázni magamat. Kosette sokszor hajlamos azt hinni, hogy a világon ő a legelfoglaltabb ember. Csak tudnám, mit csinál ilyenkor, de sajnos sosem mond semmi konkrétumot. Legtöbbször nem is firtatom, noha kicsit rosszul esik a titkolózása, azonban úgy érzem, még kínvallatással sem tudnám kiszedni belőle, mik azok az oltárian fontos tennivalók, amik sosem tűrnek halasztást. Makacs egy lány, az egyszer biztos. Mindegy is, már hozzászoktam a természetéhez, na meg ő is az enyémhez, ami azért nem kis feladat, mert a családomon és rajta kívül nem sok ember lehet még Panemben, akik képesek elviselni engem. Olyan vagyok, mintha a bőrömből mérges gázok szabadulnának fel, amik mindenkit elriasztanak, és csak néhányan immúnisak rá. Erről eszembe jut egy mondat, amit Kosette szokott mondani, ha a másikra panaszkodunk; megszoksz, vagy megszöksz. Azt hiszem, ez a mottója. Nekem pedig valószínűleg azért nincs sok barátom, mert a legtöbben az utóbbit választják. Ami azt illeti, valamilyen oknál fogva nem is nagyon bánom.
    Egy halk nyüszítésre kapom fel a fejem – mert eddig a lábamat lógatva bámultam magam alatt a talajt -, és azzal a sovány kutyával nézek farkasszemet, amelyik az előbb még jó néhány méterrel odébb kaparta a földet, annak reményében, hátha talál valami megszáradt, eldobott ételt. Csakhogy a Tizenkettedikben senki sem dobja el az ételt, mert nem hülye, és nem akar éhen halni. Szegény jószág itt ül velem szemben, és úgy bámul rám, hogy nem tudom nem megsajnálni.
    - Nincs kajám, kutyus – tárom szét mindkét tenyeremet, mintha be kellene bizonyítanom ennek az állatnak, hogy valóban igaz, amit az imént mondtam. És mintha megértené, szomorúan nyüszít még egyet, aztán tovább áll. Én is visszatérek a talaj tanulmányozásához. Megállapítom, hogy ide nem rakódott le annyira a szénpor, mint a salakra, ami a Perem utcáit borítja – ahol én lakom. Kosette nem a Peremen él, ezzel ellentétben az ő családja sem tartozik azokhoz a kereskedőkhöz, akik úgy, ahogy, de jobban élnek, mint sokan mások a körzetben. Mégis a Tizenkettedik egyik előkelőbb részén van a házuk, ugyanis régebben volt egy kis rövidáru boltjuk, amit a szülei örököltek még az ő szüleiktől, és így tovább. Ám az ott keresett pénzből nem tudták fenntartani az üzletet, és már jó pár éve annak, hogy végleg be kellett zárniuk. De a házuk, és az üzlethelyiség még megvan.
    - Hali! – szakít ki a gondolataimból a már jól ismert hang.
    - Szia! – köszönök én is, majd folytatom: - Tudod, te kérsz rá, hogy találkozzunk hétkor a téren, és végül te leszel az, aki röpke húsz percet késik. – Leugrom az emelvényről, és leporolom a ruhám. Kosette nagy levegőt vesz, és belekezd a mondanivalójába:
    - Ne haragudj, de történt egy kis… - szemöldökét magasba emeli, és tekintetével a felettünk lebegő, vészjóslóan sötét felhőket bámulja. Furcsa érzésem támad; Kosette Westwood nem találja a szavakat, ami nem jellemző rá. Mondhatni, ő a szavak embere. – Nos, egy kis incidens.
    - Egy kis incidens? – vonom fel a szemöldököm gyanakodva, mert elképzelésem sincs, mit érthet ez alatt a barátnőm, és semmi jót nem sejtek. – Milyen kis incidens?
    - Sétáljunk, oké? – kérdezi, mire bólintok. Ha a balsejtelmemnek van alapja, valószínűleg nem a téren akarja megbeszélni, ahol hamarosan megkezdik a színpad felállítását, felhelyezik minden egyes épület tetejére Panem színes zászlaját, és kamerások özönlik el a területet. Ebből pedig az következik, hogy egyre kíváncsibb leszek, mit is takarnak a „kis incidens” szavak.
    - Szóval… - Kosette úgy sóhajtozik, hogy ha nem látnám, csak hallanám, komolyan azt hinném, hogy fuldoklik. – Ismered Mary McGregort? Tudod, a szomszédunkban lakik – teszi hozzá.
    - Látásból. – Mary McGregor egy tizenhárom éves forma, sápadt, szeplős arcú, szőke kislány. Akkor szoktam látni, amikor átmegyek a barátnőmhöz. Még nem beszéltem vele, de eléggé elvontnak tűnik, meg amúgy sem szoktam sűrűn beszélgetést kezdeményezni, ő pedig mindig úgy néz rám, ha elmegyünk a házuk előtt, mint aki szellemet lát. Igazából elképzelésem sincs, hogy mi történhetett a lánnyal. Illetve, Kosette nyilván azért tette fel az előbbi kérdését, mert történt vele valami, nem? Különben nem kérdezte volna.
    - Meghalt.
    - Mi? – tör ki belőlem az első dolog, ami eszembe jut. A szemöldökeim olyan magasra szaladnak fel a homlokomon, amennyire csak az izmaim engedik. Igazából nem is lenne ebben semmi meglepő, ha Mary is egy perembeli lány lenne, de nem az. A szüleinek egy viszonylag jól menő üzlete van a városban, és kötve hiszem, hogy éhen halt volna, vagy mit tudom én. Még orvosra is lenne pénzük, ha mondjuk beteg. Vagyis lett volna…
    - Öngyilkos lett. A szüleim azt mondták, ne nagyon terjesszem. – Kosette a földet bámulja, miközben magunk mögött hagyjuk a Főteret. Melankolikus hangja miatt úgy érzem magam, mintha egy temetésen lennék. Hirtelen a torkomra fagy minden szó, minden épkézláb mondat a nyelőcsövemben lévő gombóc mögött ragad, és képtelen vagyok megszólalni. Öngyilkos lett? Csak nem az Aratás miatt?
    - Úgy hallottam, már tavaly is majdnem megtette, akkor volt az első Aratása. – Mintha a gondolataimban olvasna.
    Valahogy nem tudok együtt érezni a lánnyal. Noha sokszor mondják, hogy kissé érzéketlen lettem – főképp ezért távolodtak el tőlem az iskolatársaim -, azért senkinek sem kívánom a halálát. De ez a kislány – tudom, halottról vagy jót, vagy semmit -, akkor sem volt ép elméjű, ha képes volt elvenni a saját életét azért, mert talán, ismétlem talán, kisorsolták volna a Viadalra. Inkább a biztos halált választotta egy talán helyett. Persze, lehet azt mondani, hogy nem akarta, hogy a Kapitólium hülyét csináljon belőle, vagy, hogy nem szerette volna, ha egy ilyen mocskos játékban veszti életét, de engem akkor sem vinne rá a lélek sohasem, hogy saját kezűleg oltsam ki az életem. Nem tudnám elvenni magamtól az eleven lét lehetőségét. Sohasem.
    - Ugye jobb, ha most nem mondok semmit? – kérdezem a barátnőmtől, mert úgy érzem, túl régóta hallgatok már, ő erre bólint egy nagyot. Túl sok jót úgy sem tudnék. Habár sajnálom, ami Mary-vel történt, és tisztában vagyok vele, hogy mindez – még ha csak közvetetten is – a Kapitólium hibája, akkor sem tudom elfogadni a döntését. Ezért is maradok inkább csöndben. Nem szeretnék utálatosabbnak tűnni annál, mint amilyen valójában vagyok.
    - Jobb – mondja. – Úgyis tudom, mit gondolsz. A hallgatásod elárult. – Mindig is elképesztőnek tartottam, hogy neki valahogy sikerült szavak nélkül is megértenie engem és másokat. Nekem ez régen sem ment, és most sem. Azt hiszem, én nem figyelek oda rá annyira, mint amennyire ő rám.
    - Megnézzük, hogy nyitva van-e a pékség? Az Aratás előtt átmegyünk McGregorékhoz részvétet nyilvánítani, és anya megkért, hogy vigyek nekik egy-két cipót, meg amit lehet. - Erre a kijelentésre akarva-akaratlanul is felszalad a szemöldököm. Kosette persze rögtön veszi a lapot: - Nem voltunk velünk sohasem túl jóban – igazából elég zárkózott egy család az övék -, de mégiscsak a szomszédjaink, és segítünk, amiben lehet. Tudod, Mary elég sokat betegeskedett, a családnak szinte az összes pénze elment orvosra. Talán még az üzletet is be kell zárniuk. Erre még itt van ez a tragédia is...
    - Rendben – bólintok még mindig kissé hitetlenkedve -, menjünk.

***

    Az üzlet ajtaja zárva van, de mikor bepillantunk az üvegen, bent látjuk a péket, amint éppen kitesz néhány frissen sült barna kenyeret a pult melletti kosarakba. Szinte érzem az illatát bekúszni az orromba, ami segít rájönnöm, hogy megéheztem. Hát igen, így jár az, aki reggeli nélkül indul el otthonról. Azt hiszem, a bolt tulajdonosa végül meglátott minket bekukucskálni a bejárat előtt, mert felénk közeledik.
    - Vásárolni szeretnétek? – nyitja résnyire az ajtót. Kedvesen érdeklődik, mint általában. Kosette-tel egyszerre bólintunk.
    - Gyertek be, lányok! – mondja mosolyogva, és szélesre tárja előttünk az ajtót, hogy akadálytalanul bejuthassunk a boltjába. – Szolgáljátok ki magatokat!
    Kosette a pulthoz megy, és ott nézelődik a különféle péksütemények közt; lehetőleg olyat keres, amire telik nekik. Bár egyikünk családja sincs olyan rossz helyzetben – az általános viszonyokhoz képest, természetesen -, mégsem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan drága dolgokat vásároljunk, mint a sütemény. Főleg, hogy már az előző napokban „bevásároltunk” az Aratás utáni vacsorára, mert ha ismét megússzuk, lesz mit ünnepelni.
    Én a különféle dekorgyöngyökkel és színes mázzal díszített tortákat fürkészem. Mindig is lenyűgöztek. Egyszer – pontosabban a tizenkettedik születésnapomon – anya és apa vettek a család minden tagjának egy-egy szeletet. Emlékszem, Camilla, a húgom, akkor még csak négy éves volt, és úgy tömte magába az édességet, mint ahogyan a mókusok a mogyorót az apró pofazacskóikba. Neki nagyon ízlett, és láttam a szüleim arcán, hogy nekik is jól esik egy kis finomság. Ami azt illeti, az én ízlésemnek kicsit túl édes volt, de olyan örömmel ettem, mint még soha semmit. Hálás voltam a szüleimnek, mert tudtam, hogy az efféle nyalánkságok árával nem szokás játszadozni. Azonban ízek ide vagy oda, azt meg kell hagyni, hogy az összes torta kivétel nélkül gyönyörűen van dekorálva. Az egyik olyan, akár a háborgó tenger; a mázat sötétkékre színezték, és úgy öleli körül a háromemeletes torta minden szegélyét, mintha a vad szél bele-bele kapna a hullámokba, azok pedig mutáns szörnyként kebeleznék be egymást sorjában. Egy másik pedig egy virágos rétre emlékeztet; szépen kidolgozott, színes cukorkavirágok lepik be az egészet, és ahogy bámulom, kellemes melegség járja át a testem, szinte érzem, ahogyan a lágy tavaszi szellő megérinti az arcom, és friss virágok illatát szállítja felém, hogy az orromba szippanthassam őket. Büszke lehet magára az, akinek ilyen kézügyessége van. Bár a Tizenkettedik Körzetben nem sokat ér vele, úgy gondolom, de azért legyen csak büszke magára.
    Ismeretlen eredetű zörgésre kapom fel a fejem. A pult felé fordulok, ahol a barátnőm és a pék beszélgetnek valamiről, miközben Kosette kifizeti az árut, és a hátuk mögött meglátom a pék egyik fiát – nem Peetát. Újabb adag kenyeret hozott. Nem akarok kötözködni, de kinek akarják eladni ma ezt a sok kenyeret? Kötve hiszem, hogy a mai lenne a legforgalmasabb napjuk. De végül is nekem mindegy. Az viszont már a legkevésbé sem mindegy, hogy Kosette mosolyogva integet az előbb emlegetett személynek, az pedig ugyanúgy tesz. Nem tudtam, hogy a barátnőm jóban van Peeta egyik bátyjával. Ami pedig Peetát illeti, őt is megpillantom. A testvére mögött áll, éppen lisztes kezét törli meg. Kedves tőle, hogy még így, győztesként is segít a családjának, holott annyi pénzt kaphatott a Viadal után, hogy szerintem egész életére biztosítva mindenféle szempontból, így simán megtehetné, hogy nem dolgozik, csak mondjuk pénzzel támogatja a szülei kereskedését. Elkapom róla a tekintetemet, mert nem szeretném, ha észrevenné, milyen feltűnően bámulom. Na, nem mintha tetszene, vagy ilyesmi, csak vannak emberek, akiknek olyan kisugárzásuk van – úristen, miket beszélek -, hogy akaratlanul is magukra vonzzák a tekintetemet. Igen, ezt teljesen értelmesen magyaráztam el, de mindegy. Persze tudom, hogy bámulni nem illik.
    - Mehetünk! – ránt ki a gondolataimból Kosette hangja, és furcsa, mert hirtelen eltűnt belőle az a melankólia, amit emlegettem, és mintha… nem is tudom, vidám lenne. Nem egészen értem ezt a hirtelen hangulatváltozást, de mindegy. Különben, ma meglepően sok dologra mondom azt, hogy mindegy.
    - Oké. – Csak ennyit sikerül kinyögnöm, miközben még mindig meglepetten meresztgetem a szemem, miután a barátnőm kizökkentett a gondolatmenetemből. - Viszlát!
    - Viszlát! – köszönünk kórusban a péknek. Azért csak neki, mert amíg a „mindegy”-eken járt az eszem, bámészkodásom tárgya és a bátyja már el is tűntek a pult mögötti ajtóban.

***

    Hamarosan Kosette-tel is elválunk egymástól, ő az ő otthona felé megy, én pedig az enyém felé. Örülök, hogy amíg sétálunk, nem esik szó az Aratásról, noha tudhattam volna, hogy nem fog, mert régebben megbeszéltük, hogy fölösleges tárgyalni a témát, csak felidegesítjük magunkat. Szóval, miután elköszönünk egymástól, még megmondom neki, hogy fejezze ki részvétünket a McGregor családnak – mivel ezt így illik -, aztán sarkon fordulok, és hazafelé veszem az irányt.

Prológus

~Prológus~

    Piszkos, sáros arccal tekintek fel az égre, amit még megvilágítanak a lemenő Nap utolsó fénysugarai. Újra elfog az az érzés - ami mostanában gyakran megtörténik velem naplementekor -, hogy ma látom utoljára a Napot. Ilyenkor muszáj megállnom egy pillanatara, hogy gyönyörködhessek benne, még vethessek rá egy utolsó pillantást, és engedjem, hogy a meleg sugarai, amelyek minden este a maradék reményemmel együtt foszlanak szerte a horizonton, még utoljára megsimogathassák az arcom koszos, kiszáradt bőrét. Még ha túl is élünk egy újabb éjszakát itt, a vadonban, a semmi közepén, félek, hogy örökké sötétségben kell majd bandukolnom egy általam elképzelt világ virágzó paradicsoma felé.

    Igen, az elején még vakon bíztam a megérzéseimben, úgy véltem minden arra utal, hogy van innen kiút. Mára már hülyeségnek, gyerekes bolondságnak tűnik az egész. Hamis reményt ébresztettem másokban, magamban, félelemből és szenvedésből kovácsoltam valósnak semmiképp nem nevezhető bizonyítékokat. Ezt juttatja eszembe minden egyes naplemente, a lassan múló reményt, ami egyszer végleg oda lesz. Rettegek, hogy a fényes napkorong az égen ugyanilyen véges, és átmeneti.

    - Dana - szólít meg egy ismerős hang közvetlenül a jobb oldalamról. Én továbbra is csak állok némán, és az egyre szürkülő, lomhán úszó fátyolfelhőkkel teli eget figyelem. Így talán sikerül a fiú tudtára adnom, hogy nem akarom hallani. Semmit nem akarok hallani. Bármit is mond, úgyis ugyan az lesz a vége. Nekem pedig semmi kedvem egy újabb személy reményvesztettségével szembesülni. Hát nem elég a saját szenvedésem?

    - Dana - hallom újra a nevemet, mire idegesen kifújom a levegőt, mint egy felbőszült bika. Már nyitnám is a szám, hogy újra kioktassam ezt az örök-nyugodt fajankót, amit már megannyiszor megtettem korábban, azonban ő egy lépéssel előttem jár. Remegő kezembe csúsztatja az övét, és kezének melege eszembe juttatja, hogy még mindig él. Reménytelennek tűnt, de valahogy megcsinálta. Ettől egy kicsit megnyugszom, viszont mikor tudatosul bennem az érintése, hirtelen felé kapom a fejem, és kérdőn nézek rá. Látom, amint kinyitja a száját, és szavakat formáz vele, hallom is őket, azonban a jelentésük csak pár pillanattal később jut el a tudatomig. Nem azt mondja, amire számítottam. Egyáltalán nem.

    - Azt hiszem, találtunk valamit.