Hatodik fejezet

Sziasztok!

Most végre időben sikerült hozni a következő fejezetet, és ezentúl megpróbálom megtartani ezt a jó szokásomat. Mármint, hogy nemszokásomat. Nem túl hosszú, az előző résztől mindenképpen rövidebb, mivel "kettévágtam" az eredeti, hatodiknak szánt fejezetet, ugyanis a vége annyira lezárásszerű lett nekem... Így majd csak a következő részben jön a kiképzés, ahová talán sikerült már érdemibb párbeszédeket is írnom. :D
A felesleges duma mellett még szeretném megköszönni a plusz egy feliratkozót, és az előző részhez érkezett kommentet is. <3
Jó olvasást!

Ui.: Elnézést, a kissé nyögvenyelős bevezetőért, de ma igazán nem vagyok formában. Azt hiszem, ez a nap kiszívta belőlem a szavakat.

Ölel mindenkit, Thea Quincey

__________________________________________________________________________________

~Hatodik fejezet~

    Ugyan nem jártam még a Pokolban, de abban biztos vagyok, hogy az Átalakító Központot róla mintázták – vagy talán fordítva. Teljesen mindegy, a lényeg úgy is ugyanaz: ez a hely maga a borzalom.

Nem elég ugyanis, hogy a világ összes kenceficéjét a bőrömre és a hajamra eresztik, amitől olyan érzésem van, mintha nyakig beleállítottak volna egy zsírosbödönbe. Még az egész testem is pirosra dörzsölik valami kavicsnak kinéző baromsággal, utána meg ragadós csíkokkal borítanak be tetőtől talpig. Aztán sorban lerántják rólam az összeset, de hála az égnek sokkal kevésbé fájdalmas, mint amilyennek képzeltem.

– Még ilyet! – kiált fel az egyik lökött mellettem, és csodálkozva egy fém szemetesbe dobja a szinte üres papírcsíkot. – Általában olyan szőrösek szoktak lenni – teszi hozzá fancsali képpel az előkészítő csapatom egy tagja.

Na igen, az előkészítő csapatom. Érdekes bagázs, az már szent. Ott van például Normus, akinek férfi létére be van festve a haja, méghozzá élénk kékszínűre, és az arca is olyan ocsmányul van kipingálva, mintha csak belefejelt volna egy kanna festékbe. Emellett a ruhája is csicsás és hivalkodó, a kék minden árnyalatában játszik. Az embernek elég csupán öt percig bámulnia, máris jojózni kezd tőle a szeme. Rosettának amellett, hogy halálsápadt a bőre, tüskék vannak a vállára, a nyakára, és az arcára operálva, a fejetetején még egy óriási rózsa is ékeskedik. Ezek miatt egyszerűen képtelen vagyok arra figyelni, hogy az öltözéke többi része még éppen az elviselhető kategóriába esik. Hármuk közül kétség kívül a Rawinia nevű nő tűnik a legnormálisabbnak. A ruhája csinos, nem olyan tipikus kapitóliumi vacak, és még a sminkje is visszafogott. Azonban kócos, aranyszőke haja tele van faágakkal. Azt hiszem, muszáj leszek belenyugodni, hogy ebben a városban egy jó ízlésű ember sem lakik.

Miközben a hajamat fésülgetik, meg még ki tudja, mit művelnek vele, szinte be nem áll a szájuk. Mindenféle marhaságról beszélnek: új ruhákról, sminkcuccokról, és természetesen a Viadalról is, de csakis arról a részéről, amiben ők is részt vesznek. Rosetta körülbelül százszor elismétli nekem, hogy nem mondhatnak semmit a nyitóünnepségre készült ruhámról, de ne féljek, mert a stílustanácsadóm, Emilia mindent megtett azért, hogy én legyek a leggyönyörűbb az összes kiválasztott közül. Látszólag nagyon lázba hozza a téma. Engem viszont nem kifejezetten érdekel. Persze, a támogatók miatt fontos, hogy miben jelenek majd meg, szóval nem lenne rossz már az sem, ha csak fele olyan jól néznék ki, mint tavaly Katnissék. Ezzel együtt viszont taszít is a gondolat, hogy olyanná váljak akár csak néhány percre is, ami ezeknek a majmoknak tetszik.

– Készen is vagyunk – mondja Rawinia, aki a másik kettővel ellentétben most szólal meg először. Rám ad egy hófehér köntöst, közben pedig bátorítóan rám mosolyog. Fogalmam sincs, hová tegyem a gesztust, de nem viszonzom a mosolyát.

Még utoljára megnéznek mind a hárman, aztán a lelkemre kötik, hogy maradjak itt – mintha el is mehetnék innen bárhová –, amíg ők szólnak a stílustanácsadómnak. Végül egyedül hagynak az üres szobában.

Azt gondoltam, a csend majd üdítően hat rám, ugyanis már rettentően idegesített az állandó locsogás, de inkább csak frusztráltabb leszek. Ezek a félnótások legalább lekötötték a figyelmemet, addig sem tudtam azon gondolkodni, mekkora nagy szarban is vagyok jelenleg. Nincs visszaút – egyre csak ez visszhangzik a fejemben. Újra felébred bennem a gyűlölet a Kapitólium iránt, még ha a lelkem mélyén tudom is, hogy a legtöbb itteni egyáltalán nem hibás azért, hogy én, meg a többi sorstársam is idekerültünk.

Sorstárs. Jobban belegondolva, furcsa ezt a szót azokra az emberekre használni, akik alig egy hét múlva talán mind rám fognak vadászni. Pedig így van, ők igenis a sorstársaim. Áldozatok egy olyan játékban, ami akár az életükbe kerülhet. Akár csak én. Őket végképp nem hibáztathatom semmiért. Ennek ellenére továbbra is ahhoz tartom magam, hogy nem bízom meg senkiben.

–  Szia! – zökkent ki egy lágy, női hang a gondolatmenetemből. Csak most veszem észre, hogy mindeddig a szürke padlót bámultam. Amikor felnézek, egy magas, szőke alakot pillantok meg magam előtt.

– Az én nevem Emilia – nyújtja felém a kezét. – Te pedig minden bizonnyal Daniela lehetsz.

Elfogadom a jobbját, és lassan kezet rázok vele. Próbálok szemkontaktust tartani, azonban egy pillanatra mégiscsak muszáj elkapnom a tekintetem. Ez alatt az egyetlen pillanat alatt végigmérem Emiliát, és megdöbbentő következtetésre jutok: ez a nő egészen normális. Egyszerű, fekete nadrágot visel hozzáillő cipővel, és egy fehér inggel. A fekete blézerének nyaka elég magas, ami nagyon jól áll neki. Aranyszőke haja pedig laza, mégis szabályos kontyba van fogva. Halvány sminkje viszont a szivárvány minden színében játszik, ennek ellenére sokkal ízlésesebb, mint akármelyik kapitóliumi idiótáé.

– Szóval te fogsz felöltöztetni – nyögöm alig hallhatóan, inkább csak azért, hogy megerősítsem magamban a dolgot. Most, hogy találkoztam Emiliával, és láttam, milyen visszafogott stílusa van, talán nem is lesz olyan borzasztó, amit rám ad. Vagyis nagyon reménykedem benne. – És milyen ruhám lesz?

– Nos, bevallom, igen nehéz dolgom volt a körzetetekkel – magyarázza. – Szerettem volna én is valami újat, de a bányász téma miatt elég tanácstalan voltam. – Hajaj, most már semmi jót nem sejtek. – Viszont egy barátom, Cinna, rávilágított, hogy ne a Tizenkettedik Körzetnek próbáljak ruhát készíteni, hanem neked, Daniela. Remélem, hogy nem lőttem nagyon mellé.

Szólni sincs időm, ugyanis a stílustanácsadóm rögtön áttessékel egy másik helyiségbe – na, nem mintha tudnék is bármit mondani. Ezután megkér, hogy csukjam be a szemem, és segít felvenni az öltözéket. Egyelőre csak annyit érzékelek belőle, hogy egy nadrágból, egy felsőrészből, és egy kabátból áll. Közben megérkezik a rendkívül zajos előkészítő csapatom is, akik újra kezelésbe veszik a hajam és az arcom. Sokáig szöszmötölnek felettem, olyannyira, hogy én óráknak érzem, és kezdek félni, hogy vajon mit művelhetnek velem. Talán átoperálják az egész arcberendezésem, vagy mi a csuda?

Már a székemen sem tudok nyugton ülni, annyira idegesít, hogy nem tudom, mi történik velem, ezért hát, amikor végeznek, úgy pattanok fel a helyemről, mintha izzó parázsból lenne az alattam lévő szék. A szememet már kinyithatom, azonban még mindig nem látok semmit, mivel sehol egy tükör. Ekkor Normus valami hatalmas, tévészerű szerkezetet tol be elém a sarokból.

– Készen állsz? – kérdezi Emilia, halvány, de annál kedvesebb mosollyal az arcán. Bizonytalanul bólintok. Int Normusnak, aki erre megnyom egy gombot a gépen. A képernyőn pedig én jelenek meg, teljes pompámban, a meglepetéstől tágra nyílt szemekkel.

Ha láttatok már félelmeteset, akkor azt szorozzátok meg tízzel. Az eredmény, amit kaptok, na az vagyok én ebben a szerkóban. Félelmetes. De abszolút pozitív értelemben. Ahogy farkasszemet nézek a tükörképemmel, szinte magamra sem ismerek. Egy kegyetlen, elszánt lány pillant rám vissza. A szemeimet feketére festették, alul is kihúzták, a széleket pedig elmosták, mintha csak szénporral kentem volna be. Ebből az arcomra is került egy kevés, így még szigorúbb a tekintetem. A ruhámon is ugyanaz a szín dominál – fekete bőr nadrág és dzseki, meg egy hozzáillő bakancs. Egyedül a pólóm fehér, amire szénnel Katniss fecsegőposzátás kitűzőjét festették, amit tavaly viselt a Viadalon. A hajam csak egyszerű copfba van fogva, de tökéletesen illik az öltözet többi részéhez.

– Tetszik?

– Az nem kifejezés! – mondom ámultan, miután sikerült megtalálnom a megfelelő szavakat. Bár azt hiszem, még ezek sem fejezik ki azt, amit jelenleg érzek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen lenyűgözően fogok kinézni, főleg nem egy kapitóliumi szerelésben.

– Ennek nagyon örülök – mosolyog rám Emilia. – Féltem, hogy nem sikerül eltalálnom személyiségedet, de szerintem te egy harcos vagy, Daniela. És ezt meg kell mutatni a közönségnek, és a többi kiválasztottnak is.

– Harcos? – kérdezem. Sokféleképpen igen, viszont így még biztosan nem gondoltam magamra. Vajon Emilia miből következtetett erre?

– Pontosan. Egy igazi harcos. Talán te még nem látod, de nekem az Aratás közvetítése közben egyértelműen ez jutott rólad eszembe – mondja, azonban több dolgot nem fűz hozzá a témához. Úgy látszik, be kell érnem ennyivel.

***

– Hűha, nem semmi a szerelésed – jegyzi meg Jedikiah, mikor én is a szekerünkhöz érek. Ő is hasonló öltözetben van, mint én, de nem áll neki túl jól ez a rengeteg sötét árnyalat.

– Fogd be, Jedikiah – mordulok rá. Azt hiszem, kezd elmúlni az Emilia és az előkészítő csapatom munkája okozta jótékony sokkhatás. Én pedig kezdek újra a régi lenni.

– Hé, nyugi, csak megdicsértem a ruhád. Mi ezzel a baj?

– Befejeznéd már ezt a jópofizást? – Tényleg nem értem, mit akar ez a srác. Talán nem volt világos, hogy nem akarok semmiféle szövetséget?

– Ez nem jopofizás, Daniela. Én ilyen vagyok – mondja kissé sértődötten. Elnyomok magamban egy apró mosolyt, hiszen végre sikerült letörölnöm a képéről azt az idióta vigyort.

– Akkor változz meg. Itt aztán senki nem fogja értékelni a hülye bókjaidat – vetem oda neki, majd anélkül, hogy megvárnám, mit felel, ott hagyom egyedül, és csatlakozom a mentorainkhoz.  Éppen Emiliával, és egy elég fura kinézetű nővel beszélgetnek. Biztosan Jedikiah stílustanácsadója, gondolom.

–… sajnos ő nem tud részt venni az idei Viadalon, de üdvözöl titeket. Különösen téged, Katniss – mondja Emilia, és szomorú, sokatmondó pillantást vet a megszólítottra. Katnissnek egy pillanatra félelemmel telik meg a tekintete, aztán észre vesz engem. A társaság többi tagja is felém fordul.

– Hmm, ez elég jól néz ki. Ugye nem akarjátok felgyújtani? – kérdezi nevetve Peeta a tavalyi jelmezükre utalva, ami szó szerint tüzesre sikeredett. Rövid ideig tart, amíg végigmér, mégis melegség önti el minden porcikám. Idegesít, hogy mindenki engem bámul. Mi lesz így akkor, amikor a kigördülünk azokon a vacak szekereken, és egy egész ország szeme lesz majd rajtam? Már a gondolattól is felfordul a gyomrom. Ráadásul a gyújtogatás megemlítése sem javít a helyzetemen. Tizenkét éves korom óta ugyanis rettegek a tűztől.

– Nem, nem. Idén nem lesznek lángok – feleli Emilia nevetve, belőlem pedig hatalmas sóhaj szakad fel. Legalább tűz nem lesz, ha már a tömeget el kell viselnem.

– Az egyébként is a kettőtök védjegye – szólal meg a másik kapitóliumi nő is.
   További csevegésre nincs időnk – amit annyira nem is bánok –, ugyanis hamarosan elkezdődik a nyitóünnepély. Felszállunk a szekerünkre, a stílustanácsadóink pedig még ellátnak néhány utolsó tippel, hogy hogyan is viselkedjünk majd a nagyközönség előtt.